Ghost Of You (5SOS fanfitcion)

12. "Nem."

- Nem - vágta rá a srác maga elé bámulva.

- Mi? - ráncoltam össze a szemöldökömet. Annyi hülyeségen estünk már át ezzel a sráccal és annyira erősen kitartottunk egymás mellett, hogy a tudatom mélyén szinte biztos voltam abban, hogy azonnal megbocsájt nekem a bocsánatkérés után, és minden megy tovább az addigi módon, úgyhogy teljesen ledöbbentem a válaszán.

- Jól hallottad. Nem akarok beszélni veled - fordította a fejét az ajtó felé.

- Na elmentek ti a büdös picsába - akasztott ki minden és mindenki egyszerre. - Michael, nem hiszem el hogy ennyire gyerekes vagy. Ezer olyan esetet tudnék most felhozni neked, amik ugyanilyen kaliberűek voltak mint hogy én most berúgtam, és egy szót sem szóltam neked érte hanem anélkül megbocsájtottam hogy mondtad volna - puffogtam, egyre idegesebb lettem.

- De ez nem ugyan olyan - motyogott. - Nem arról van szó, hogy berúgtál.

- Hanem? Miről? - támadtam neki egyre közelebb lépve hozzá. A kérdésem után felpattant, úgyhogy ismét felfelé kellett néznem rá, és meglepő erejű fájdalmat pillantottam meg a tekintetében, mikor végre rámnézett.

- Arról, hogy megint kibékültél vele. Akár mennyire akarom, hogy örökké velem maradj, Ashton mindig újra meg újra előjön, és elvesz téged tőlem. Nem, nem, ne is próbáld tagadni, amikor először összebarátkoztatok teljesen ejtettél engem, alig beszéltünk mindent vele dumáltál meg, alig játszottunk - nyílt meg előttem. Hatalmas erővel hasított belém a bűntudat a múlt emlékeit felidézve. Tudtam, hogy elhanyagoltam Mikey-t, és tudtam, hogy borzasztó barát vagyok, de amikor Ashton egyedül hagyott, Mikey egy szó nélkül visszafogadott és a barátjaként bánt velem, sőt, talán még jobban is vigyázott rám mint előtte.

- Én sajnálom Mikey. De ez régen volt, és Ashtonnal sosem lesz semmi olyan, mint régen. Látod, ez a különbség köztetek. Veled egy kis kihagyás után is minden ugyan olyan, mint volt, de vele már sosem lesz az. Nem foglak elhagyni, sem elhanyagolni, sosem tudnám ezt tenni veled, mert te vagy a legjobb barátom - néztem mélyen a szemébe, és reméltem hogy megérti, hogy mekkora jelentőségük van a szavaimnak.

- A legjobb barátod? Egyáltalán mit jelent nálad legjobb barátnak lenni? - kérdezte gúnyosan. - Körülbelül az összes házban tartózkodó embert annak hívod.

- Igen, mert ti vagytok a legjobb barátaim. Ti így mindannyian - kezdtem magyarázkodni. - Veled lehet a legjobbakat játszani és bármikor képes vagy meghallgatni, mindig segítesz, ha szükségem van rád, és sosem bántanál vagy hagynál cserben - remegett meg a hangom. - Luke a legkedvesebb ember a világon, akárhányszor szomorú vagyok, mindig felvidít, és olyan kicsit, mintha az apám lenne, annyira bölcsen és éretten tud gondolkozni, hogy bármilyen komoly dologgal fordulhatok hozzá. Calum a bátyám, persze hogy azt mondom rá, hogy ő is a legjobb barátom, de remélem sosem felejti el, hogy igazából én kukáztalak titeket össze - vigyorogtam rá, mert kezdett megtörni. - Ashton pedig... Hát ő valami más volt, mindez egyszerre de mégis valahogy máshogy, és ez hiányzik, az a különlegesség, hogy nem együtt nőttünk fel, hogy nem egy idétlen copfos kislányt látott bennem, hanem teljesen máshogy állt hozzám az elejétől - próbáltam szavakba önteni, amit éreztem. Nem tudtam magam sem, hogy mi ez az egész, de nem is akartam tudni. Az egyetlen ami számított, az Mikey volt.

- Látod, Lyla, itt van a gond - sóhajtott elkeseredett arckifejezéssel. Ugyan most mi rosszat mondtam már megint? - Én akarok a különleges lenni, én akarom hogy vágyj rám, hogy hiányozzak ha eltűnök, azt akarom, hogy engem is úgy szeress, mint őt - ejtette ki a szavakat a száján, amire bennem megfagyott a vér, és dermedten álltam egy darabig. Csak bámultam Mikey-t, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Úgy szeressem, mint őt? Miért, mi más aközött, ahogy őt szeretem és ahogy Ashtont? Egyébként lehet egyáltalán két embert ugyanúgy szeretni?

- Ugyan úgy szeretlek téged is, mint őt. Sőt, téged ezerszer jobban, Mikey. Ha nem vetted volna észre, Ashtonnal hosszú évek óta nem beszéltem egy szót sem, ez nem így működik hogy valakit, aki egy pillanatra felvillant az életemben képes vagyok tőled jobban szeretni - Hangsúlyoztam a "tőled" szót. Michael volt a legjobb barátom - gondoltam, és gondolatban le is fejeltem a falat. Soha többet nem használom semmire ezt a kifejezést, utálom az egészet! Szóval Mikey egy nagyon fontos ember nekem, és nem akartam, hogy bármivel is fájdalmat okozzak neki.

- Ha azt mondanám, hogy adj egy esélyt kettőnknek, mit mondanál? - lépett közelebb hozzám és a szemembe nézett. Gyönyörű kék szemei csillogtak a lámpafényben, és rengeteg érzelmet láttam kavarogni bennük, amik magukkal ragadtak. Nem tudtam pontosan, mit érzek iránta, és abban a pillanatban elhittem, hogy képes lennék szeretni őt és leélni vele az egész életem, de nem tehettem kockára a barátságunkat, a banda jövőjét emiatt.

- Nem lehet, Mikey. Gondolj bele, mi lenne a bandával, ha összevesznénk, és mi lenne velünk? Nem tudnék nélküled élni - gyűltek könnyek a szemembe Michael fájdalomtól eltorzult arcát látva.

- És Ashtonnal hajlandó lennél összejönni? Csak úgy, kipróbálni hogy milyen? - tette fel a kérdést, és az arcáról láttam, hogy nem kell hangosan kimondanom a választ mert tökéletesen tisztán látja rajtam.

- De látod, ez is azt bizonyítja, hogy nem annyira fontos nekem, mint te. Sosem lehet fontosabb tőled senki - mondtam suttogva, alig jött ki hang a torkomon, egy kiadós sírás környékezett meg.

- Nem Lyla, pontosan azt bizonyítja, hogy ezerszer jobban szereted, mert meg sem fordult a fejedben, hogy valami rosszul sülhet el vele, hogy szakítanátok vagy elveszne a barátságotok - vágta hozzám a sírást elfojtva, és kirohant a nappaliból, egyenesen a szobájába, aminek az ajtaját kulcsra zárta maga után. Az arcomon könnyek patakzottak, meg sem bírtam mozdulni, csak bámultam magam elé teljesen összetörve, mikor valaki hozzáért a karomhoz, és magához húzott.

- Ne haragudj, de végig hallottam amiről beszéltek - suttogta a fülembe Ashton. - Sajnálom - mondta és szorosan magához ölelt, én pedig az utóbbi két hétben körülbelül negyedjére törtem ki megállíthatatlan zokogásban. Azt hiszem ez a sok stressz nem tesz jót nekem, teljesen kikészültem pedig még el sem indultunk.

- Én nem. Ő - motyogtam össze vissza, majd kimondtam az egyetlen értelmes dolgot, amire gondolni tudtam. - Ne hagyj egyedül - markoltam kétségbeesetten a pulóverének puha anyagába, mintha soha többet nem akarnám elengedni. Mert így is volt, ha akkor egyedül hagyott volna, valószínűleg nem élem túl azt a napot, és a következő pár hetet sem.

_________

Sziasztok!

Most, hogy itt az egyetem - holnap lesz az első napom másodévesként - lehet, hogy kicsit ritkábban jönnek majd a részek. Próbálok ugyan annyit írni meg hozni a részeket, de félő, hogy kicsit lassabban haladok majd. Remélem nem nagy gond, de mindenképp befejezem majd ezt a történetet! :)

Köszönöm az olvasásokat, vote-okat, mindenféle listához adást. Nagyon örülök, hogy tetszik a történet és érdekel titeket amit írok, elképesztően sokat jelent ez nekem!♥