A mágustanonc

Visszajövök, ígérem

- Mark, beszélhetnénk?- hívtam arrébb a srácot vacsora után.
- Hallgatlak- mondta mikor kicsit távolabb értünk.
- Ugye a te apád egy isten?
- Igen- nézett rám furcsa szemmel.
- Honnan tudtad  meg hogy tényleg ő az apád?
- Igazából, csak úgy elmondta, bár volt némi sejtésem előtte is- egyre furcsábban nézett rám- De miért érdekel?
- Láttad ahogy megöltem ma azt a szörnyet igaz?
- Igen persze, mi van vele?
- Fogalmam sincs hogy csináltam, egyszerűen csak jött egy hatalmas energia és kinyírtam, utána meg összeestem.
- Úgy érted nem használtál mágiát?
- Olyat nem mint eddig.
- Wow, pedig én teljesen azt hittem- nevetett zavarodottan.
- Van még más is- folytattam, mire kaptam egy érdeklődő arcot. Elmeséltem neki az eddigi össze álmomat, a legutóbbit is beleértve. Végig csendben hallgatott, néha bólintott egyet. 
- Tehát most azt hiszed hogy Poszeidón az apád?- szegezte nekem a kérdést mire bólintottam.
- Tudod mit jelent ez?- nem teljesen értettem mire gondol, arra hogy mostantól a kelták ellen kéne harcolnom?- rokonok vagyunk- vigyorodott el.
- Annyira hülye vagy- nevettem én is.
- De most komolyan- mondta mikor abbahagytuk a nevetést- biztos vagy benne?
- Nem- jelentettem ki határozottan- de minden jel erre utal- sóhajtottam lemondóan.
- Igazából a lényegen nem változtat- tűnődött el- ki kell szabadítanunk Poszeidónt, vagy háború lesz.
- Igazad van, mondjuk el a többieknek is- indultam el visszafelé, de még gyorsan visszafordultam- ja, és ha lehet, nem szeretném hogy a többiek megtudják amíg ki nem derítek mindent- bólintott, jelezve hogy megértette- köszönöm- néztem rá hálásan és most már tényleg elindultam a többiekhez.

Visszaérve elmagyaráztuk nekik a helyzetet, és eldöntöttük hogy felesleges tovább itt lennünk, hisz már tudjuk amit tudnunk kell, vagyis egy részét, de ez is több a semminél, legalább már el tudunk indulni valamerre. Összecsomagoltunk és hívtam Arnoldot hogy hazamehessünk.

*Mark*

Már megint ez a hülye sárkány, nem mintha félnék tőle vagy valami, de jobban szeretek a földön közlekedni. Érthető miért, az apám Hádész basszus, gyűlölök repülni. Az ég Zeusz felségterülete, mindig attól tartok hogy egyszerűen lecsap egy villámmal, apám biztos mérges lenne, de nem hiszem hogy túlságosan megérintené a halálom, neki mindegy, halottként csak többet találkoznánk. Nem mintha annyira kedvelném a társaságát, teljesen más személyiségek vagyunk, nem is értem hogyan lehet ő az apám, inkább Apollón fiaként tudom elképzelni magam, túlságosan naiv és boldog vagyok a halál istenének fiához képest, legalábbis régen az voltam. Nem úgy Dylan, tökéletesen passzol Poszeidónhoz, alapvetően nyugodt és laza, de ha felhúzzák nagyot tud ütni (tapasztalat, higgyétek el nem akartok az ellenségei lenni). Gyönyörű eszmefuttatásomat a landolásunk zavarta meg. Gyorsan lekászálódtam arról a repülő rémségről, majd tisztes távolságból vágtam rá a pofákat míg a többiek felállították a sátrakat és tüzet raktak. Segítettem volna nekik, de nagyjából öt perc alatt végeztek mindennel, hiába mágusként minden egyszerűbb. Leültem a sercegő hús mellé, és tovább figyeltem az akkor már alvó sárkányt. Nem lehetett túl boldog az arckifejezésem, mert Sarah megkérdezte hogy minden rendben van-e.

- Csak nem szeretek repülni- válaszoltam a fejemet rázva.
- Biztos minden rendben?- kérdezte megint a lány miután öt percig bámultam egyenesen a tűzbe. Amúgy nem, semmi sincs rendben, éppen egy kitörni készülő háborút próbálunk megakadályozni úgy, hogy kiszabadítunk egy istent ki tudja honnan, és még azt se tudjuk kivel vagy mivel állunk szemben. És nem utolsó sorban Dylanért is aggódtam, minél hamarabb le kéne tisztáznia ezt az apa kérdést. Emlékszem majdnem beleőrültem mikor ki akartam deríteni ki is az apám, és Dylan ezerszer rosszabb helyzetben van most mint én akkor. Végül sóhajtottam egyet és bólintottam, de láthatóan nem sikerült meggyőznöm a lányt. 

Másnap korán reggel indultunk, szóval kicsivel dél után meg is érkeztünk oda ahonnan indultunk. 

- Nem akarsz haza menni? Anyukádnak biztos hiányzol már- kérdezte Dylan mikor mindenki kipakolt. Chh, anya, a nő akitől megszöktem mikor tizenegy voltam. Nem mintha észrevette volna hogy eltűntem, hacsak két üveg között nem nézte meg a szobámat, vagy nem jutott eszébe hogy megint megverjen, bár általában napokig feküdt részegen a nappaliban. Kb öt éves lehettem mikor elkezdett inni, és onnan egyenes volt az út a lejtőn lefelé. Egyszer elgondolkodtam rajta hogy kihívom rá a mentőket, de csak megvert volna ha kijózanodik és nem a megszokott helyen találja magát. Persze ők úgy tudják hogy még mindig vele élek, de az igazság az hogy egyedül lakom. Suli mellett dolgoztam, most pedig teljes állásban, így ki tudtam bérelni egy kis lakást egész közel a sulihoz és a bárhoz ahol dolgozok. Igazából szeretek is ott melózni, megtanultam koktélokat és piákat keverni és valahogy beadtam a főnökömnek hogy elmúltam tizennyolc, persze most már tényleg elmúltam. Ne, kezdem elveszteni az irányítást az érzelmeim fölött, nyugi Mark, maradj pozitív, vagy legalább hitesd el valahogy hogy az vagy.

- Ha lehet inkább maradnék, úgysem számítanak még rám otthon- mosolyogtam mire a fiú megvonta a vállát.

Ez közel volt, majdnem megint összetörtem, de erősnek kell maradnom, még akkor is ha semmi értelme nincs.

*Dylan*

Valami nagyon nincs rendben Markkal, nem tudom micsoda, de mintha megváltozott volna. Már nem az az életvidám, mindig pozitív ember akit megismertem, bár csak pár napja ilyen lehet csak rossz passzban van. Na mindegy, majd később kikérdezem, most meg kéne keresnem Marcust.

- Megkeresem Marcust- mondtam a többieknek és elindultam az említett szobája felé. Mikor odaértem megint ugyan azt a hangot hallottam mint akkor éjjel. Bármikor felismerném ezt a rekedtes, gonosz hangot. Nem akartam, de megint sikerült hallgatóznom.

- Úgy gondolja a fiú kapcsolatba léphetett az apjával?- kérdezte mesterünk a titokzatos hangot.
- Biztos vagyok benne- válaszolta rekedt hangjával- másként miért jött volna vissza.
- Igaza van uram- hallottam Marcus behódoló hangját.
- Mint mindig, idióta
- Természetesen uram.
- Ugye tudod hogy a fiúval végezni kell? És a Hádész gyerekkel is, még keresztbe tehet nekünk.
- Már intézkedtem uram, nem érik meg a reggelt. 

Na jó ennyi elég is volt, most azonnal elhúzunk innen. El is indultam vissza a többiekhez, de amilyen ügyetlen vagyok a könyökömmel meglöktem az egyik képet a falon, ami hangos csattanással ért földet. A szobában egyből csend lett és hallottam ahogy Marcus az ajtó felé közelít. Rohanni kezdtem, vissza a nappaliba. Remélem még mindenki egy helyen van. Szerencsém volt, a többiek meglátták hogy futok és mikor rájuk ordítottam ők is követtek kifelé az ajtón. Mindenki visszamászott Arnoldra és már szálltunk is felfelé, nem kérdeztek semmit csak követtek, gondolom látták hogy valami nincs rendben. Még éppen láttam ahogy Marcus az ajtóból néz felénk tehetetlenül, aztán hirtelen kinyújtja a kezét és felénk mutat. Nem tudtam mit csinál, de bepánikoltam, aztán láttam ahogy valami megragadja Sarah-t és lerántja mögülem.

- Sarah- kaptam a keze után, de nem voltam elég gyors.
- Menjetek- nézett rám kétségbeesett arccal- Menjetek, kérlek. Nem mer bántani- nem mozdultam, Arnold egyhelyben csapkodott a szárnyaival- Dylan, menjetek, most- kiabált barátnőm.
- Visszajövök érted- ígértem- ha egy ujjal is hozzád mer érni megölöm- mondtam miközben minden erőmmel azon voltam hogy egyben tartsam a pajzsot amit időközben magunk köré húztam és amit Marcus folyamatosan támadás alatt tartott. Egy hirtelen lökéssel megszüntettem a pajzsot, és ezzel egy időben egy tűzlabdát küldtem a mesterünk felé. Sikerült elmenekülnünk, de belül mardosott a bűntudat hogy otthagytam a barátnőmet, na meg persze rohadtul féltettem őt. Tudom hogy Marcus nagyon kreatív tud lenni ha információkat akar megtudni valakitől, de Sarah erős és ki fogjuk szabadítani.

Na sziasztok, itt is van a következő rész. Ha elolvastátok nyugodtan hagyjatok kommentet, vagy valami visszajelzést, válaszolni fogok nektek. Jó olvasást😊