Isteni "áldás" (Loki fanfiction)

20. Látomás

"Már azon voltam, hogy oda szóljak Odinnak egy jó kis csípős beszólást, de ekkor Loki finoman megfogta a kezem és hideg bőrével lenyugtatta bosszús gondolataimat."

- Ő itt Astrtid. És azért hoztam ide, hogy bemutassam nektek...mert...-habozott a megfelelő szavakat keresve.
- Azért,  mert szeretnénk együtt élni.-nyeltem egy nagyot amint kimondtam. Nem is azért,  mert mertem felszólalni a 9 birodalom legnagyobb harcosa előtt, hanem azért,  mert ezek a szavak kicsit csípték az önérzetemet. Loki ekkor erősebben megszorította a kezemet annak jeléül, hogy csöndben kellett volna maradnom.
- Halandó és isten nem lehet együtt! -kijelentésétől zengett a terem. Az ő világukban csak mitológia hősök vagyunk semmi több! Miért gondolod, hogy egy ilyen halandónő veled maradna?
-Hogyan is mondtad nekem apám? "Nem vagyunk istenek! Ugyanúgy megszületünk és meghalunk, pont mint ők!"-Loki szélesen elvigyorodott és átkatolta fél kezével a derekamat. Odin nem tudott megszólalni, Frigga pedig kedvesen mosolyogva egyre csak engem figyelt már attól kezdve, hogy beléptem a terembe.- Mellesleg...-kezdett rá újra Loki- Thor is a Mitgardi asszonyok közül választhat én miért ne tehetnék így?
- Thor megérdemelte a választását, hisz ő nem akarta megölni a szeretett nő fajtársait!
-Megérdemelte? És én csak börtönt érdemlek? A bukott rosszfiú már soha nem is lehet boldog?!-ordította vissza Odinnak.
- Úgy látom még nem tanultad meg a leckét...-behívta az őröket és ők leláncoltak mindkettőnket. -Vigyék vissza a fiamat a cellájában a nővel együtt, hamár ennyire vágynak egymás társaságára.
-Soha nem is voltam, és soha nem is leszek a fiad!-erre az egyik őr leütötte Lokit, ő pedig összerogyott.

Loki:
Visszaordítottam apámnak az örök igazságot. Cseppnyi megbánást sem éreztem. A hirtelen haragomat már csak az csillapította, hogy az egyik idióta leütött és én eszméletlenül estem össze. Míg ki voltam ütve volt egy látomásom.
Egy vízesésnél találtam magam, a kedvenc helyen ahol mindig egyedül töltöttem el az időt még gyerek koromban. Ugyanolyan gyönyörű volt  mint akkoriban. Zöld gyepes rész és azt körülvevő sűrű erdő, amely nagyon szépen elrejtette ezt a csodálatos helyet. Az erdövel szemben egy sziklafal tele burjánzó növényzettel és télis tele halványkék virágokkal. A falról lezúduló vízesés pont olyan tiszta és fényes volt, mint a gyémánt. Meleg vize és nagyon különleges hatása volt. A régi emlékeket csak egy valami törte meg. Hátam mögül női hang szólított. Épp akkor érkezett. Nevemen szólított és bájosan rám mosolygott. A szép hang viszont egy szörnyeteget rejtett. Előhúztam a késemet és vártam, hogy elég közel érjen. 
-Loki! Hát eljöttél?-örvendezett, de mihelyt megpillantotta a tőrt a kezemben, az arca fájdalmat sugalmazott.-Nem ismersz meg igaz? Kedvesem én vagyok az!
- Ki vagy te?!-eldobtam a fegyverem és úgy próbáltam kommunikálni vele. Közelebb jött, de én nem fogtam meg újra a kést. Közelebb hajolt így egészen jól láttam bőrének kékségét.
- Ha tudni akarod ki vagyok, kapj el.- éjfekete haja ráomlott a vállamra. Megpróbáltam elkapni a karját de ő gyorsabb volt, így kicsúszott a kezemből.
-Ne légy már lassú!- incselkedve pördült meg, aztán bele ugrott a vízbe.- Gyere! Nagyon kellemes a víz!
Közelebb sétáltam a kis tóhoz, de nem akartam belemenni. Erre a lány mögöttem termett és belökött a vízbe, majd ő is ismét beleugrott. Miközben próbaltam levegőhöz jutni ő lerántotta rólam a kosztümöm.
-Ebben a szörnyűségben még megfulladsz itt nekem. Lehetetlen így úszni!-kidobta a partra.
- Muszáj volt ezt?
-Hát persze! Gondoltam ettől majd elő jönnek az emlékeid.
- Most sem emlékszem! Ettől csak vizes lettem. - a víz hatására a bőröm színe változni kezdett folyamatosan. Végül az egész lényem kékre változott és a szemem színe is vörös lett.
- Annyira szeretem mikor ilyen vagy!-átkarolta a nyakamat és hozzám bújt.- Talán ettől felfrissülnek az emlékeid.-vörösen izzó szemeit mélyen az enyém és fúrta és lágyan egy csókot forrasztott az ajkaimra. Lehunytam a szemem és visszacsókoltam. Egyszeriben írtóra hangos sípolást kezdtem hallani. Mikor kinyitottam a szemem már nem a vízesénél találtam magam.
A már jól ismert börtönömben voltam bedobva egy sarokba. Astrid is ebben a cellában volt és összgömbölyödve, fáradtan nézett ki az üvegen.
-Au...-kaptam a fejemhez.
- Remélem boldog vagy...-állt fel és felém sétált. - Nem tudom hogyan,...- megakadt a mondat közben és gondolom a dühét küzdötte le. Kifújta magát és újra belekezdett.- Nem tudom hogyan, de ki fogsz innen vinni engem! Ez a legkevesebb, hamár a te szerencsétlenséged miatt engem is bezártak ide.
Keserűen nevetni kezdtem. Ő értetlenül rám meredt, majd megfordult és vissza sétált az üveghez.
-Nem tudom mi olyan vicces.
- Nevetnem kell azon, hogy mennyire naiv vagy néha... Azt hiszed ki lehet innét jutni bármi segítség nélkül?-én is felálltam és mellé álltam. Nem tudsz te semmit az itteni dolgokról.
- De ki fogsz vinni innen!
- Csak a halál visz már ki...- nyugodtsága hírtelen elszállt, rámarkolt a nyakamra és bármi erőlködés nélkül feltolt az üvegre. Fél méterre voltam a földtől.
-Ígérd meg, hogy ki fogok jutni!- kék szemei hirtelen vörössé váltak, az a nyakamra erősödő karján a karkötő tüzesen világított.
- Astrid...ha megfojtasz, nem fogsz magadon semmit segíteni!
-Ígérd meg...-egyre szorosabban markolta a nyakam végül engedtem neki.
-Rendben! Ki viszlek innen csak engedd...-fogyott el a levegőm, de végül elengedett és a cella másik végére hajított. Amint kicsit magához tért, összeesett ájultan.