Violet Magic [Yu-Gi-Oh! 5D's ff.]

Vissza Statellite-ba

A piros párbajmotor sebesen szelte át a Neo Dominói Öböl felett átívelő autópálya szakaszt. Az óceán ritmusosan morajlott alatta, miközben a hullámok az autópályát tartó pilléreknek ütköztek, az égen vidáman ragyogtak a csillagok. Csak a keskeny holdsarló pislákolt egyre halványabban, miközben pár felhő gyűlt köré, egyre rejtelmesebbé és titokzatosabbá téve.

Yusei órákig járta Satellite ismerős utcáit, minden kapualjba, elhagyatott raktárépületbe és metrómegállóba betekintve. Úgy vélte, Violet Witch leginkább az eldugott helyeket keresi, ám még ilyen szorgos keresgéléssel sem jutott semmire. Hiába kérdezgette az utcákon sétáló embereket, vagy az utakon guruló néhány motorost, senki sem látott a kerületben egy lila motoron száguldó, levendula hajú lányt fehér bőrruhában és maszkban.

Mire az utolsó célpontjához is eljutott, egy kisebb, mostanra elhagyatott, fűvel borított sportpályához Satellite szélén, már közel járt a hajnal. Egész éjjel ébren volt, így mostanra hihetetlenül elálmosodott. Miután a lánynak semmi nyomát nem látta, fáradtan mászott fel a lelátó legmagasabb sorába, és dőlt hátra egy székben, a régi időkön nosztalgiázva. Jack, Crow és ő még gyerekkorukban és fiatal tiniként rengeteget jártak ide. Általában labdával érkeztek, fociztak vagy kosaraztak, majd estére mindig egy-egy párbajban ért véget a szórakozás.

Még gyerekek voltunk – gondolta Yusei, miközben vidám, régi emlékek rohanták meg. Minden annyival egyszerűbbnek tűnt akkor... Persze, semmi sem volt tökéletes, nagy szegénységben éltünk, mégis... Akkor még nem kellett a város jövőjéért aggódnunk, csakis egymásért, a családunkért – gondolt most vissza Martha árvaházára, és az ottani gyerekekre, akiket mind testvérének tartott, Jackre és Crowra különös tekintettel. Minden este ramenért könyörögtünk, ám ha nem volt elég, Jack és Crow keményen egymás nyakának estek...

Rövid nevetés hagyta el Yusei száját az újabb emlék hatására. Jack és Crow egymást nyúzták az utolsó ramenért, aminek végül Martha vetett véget. Az asszony fülüknél fogva megragadta a fiúkat, és úgy határozott, hogy az utolsó leves Yusei-t illeti, mivel egyedül ő nem szállt harcba érte. A két jómadarat kiküldte az udvarra büntetésből, míg Yusei megkapta a rament. Yusei azonban képtelen volt megenni azt, amíg tudta, hogy a barátai odakint duzzognak, így elővett két csészét, azokban kettéosztotta az alig fél liter levest, és kivitte a barátainak az udvarra.

– Yusei! – állta az útját Martha, aki bizony rájött a tervére. – Miért viszed ki a rament az udvarra, és miért öntötted csészébe?

– Martha... Tudom, hogy Jack és Crow önzőn viselkedtek, de én mégis nekik adnám a levest – magyarázta a hétéves Yusei önzetlenül.

– Te nem vagy éhes? – kérdezett rá jelentőségteljesen az asszony.

– Én... – kezdte Yusei, amikor megkordult a gyomra. – Nem. Már ettem rizst korábban – füllentette. Martha jól tudta, hogy aznap nem került rizs az asztalra, csupán pár doboz ramen, de inkább ráhagyta a dolgot.

– Ha már osztozkodni akarsz, háromfelé is oszthattad volna!

– Egy harmad ramennel senki sem lakik jól – felelte Yusei. – Három félig éhes gyereknél, jobb két majdnem jóllakott – tisztázta álláspontját.

– Jó szíved van, Yusei, talán túl jó is – jelentette ki Martha, majd intett a fiúnak, hogy várjon, s a szekrény tetején lévő utolsó almát nyomta a kezébe. – Tessék, kincsem, te se maradj éhen!

– Köszönöm, Martha – bólintott Yusei, s már sietett is ki az udvarra a levessel, nehogy még kihűljön. Crow és Jack eléggé meglepődtek, amikor meglátták, de persze rögtön összevesztek, hogy ki kapja a másik csészét. – Fiúk, elég! – kérte őket Yusei. – Mindkettőtöknek hoztam – nyomott mindkettejük kezébe egy csészét. A két fiú bár meglepődött, örömmel fogadta a levest, amit hamar be is faltak. Utána Yusei két részre törte az almát, és azt is nekik adta.