Violet Magic [Yu-Gi-Oh! 5D's ff.]

Satellite-ban

(Yuzuki szemszöge)

Tizenkét órával korábban...

Este egy régi motelban húztam meg magam a külváros legszegényebb negyedében, mivel úgy véltem, efféle helyen keresnének legkevésbé. Ha kicsit is sejti a rendőrség, hogy valami közöm lehet Yuzuki Violethez, nem feltételeznék, hogy a drága belvárosi szállodákat olcsó szállásra cserélném. A motoromat magammal vittem az apartman szerű szobába, nehogy még a végén a motel előtt parkoló lila párbajmotor áruljon el. Mondjuk, az első emeleten volt a szoba, így cipelhettem fel a lépcsőn, de legalább a mai edzést ezzel le is tudtam.

Órákig ültem a félhomályban, csupán pár gyertyát meggyújtva, hogy e módon se vonzzam az utcáról esetleg az ablakhoz tévedő tekinteteket. Magányosnak éreztem magamat, mint mostanában oly sokszor, így megidéztem a szobába a három hófarkasomat, Lycont, Lyrát és Stellát, utóbbinak egy fényes aranyszínű csillag díszelgett a homlokán. Persze, csak hogy ne maradjon ki a buliból, megidéztem a kék-fehér kölyökfarkast, aki rögtön össze-vissza kezdett ugrándozni a szobában, ami immár egy farkastanyára emlékeztetett.

Nem értem, mi ütött belém ma este – sóhajtottam a fejemet ingatva, majd felmászva a franciaágyra hátamat a támlának döntve, a takarót magamra húzva bekuckóztam a farkasaim közé. Elmémben újra lejátszódtak az események. Éreztem a haragot, ami a sikátorban uralkodott el rajtam, s ami egészen a párbaj végéig, sőt, addig a végzetes támadásig elkísért. Tudom, hogy Toga megérdemelte, amit kapott, mégis... még sohasem történt ez velem. Sohasem éreztem ekkora szükségét annak, hogy ártsak valakinek, mint ma.

Fájdalmas tekintettel néztem fel a plafonon lassan forgó ventillátorra, ami meg-megingatta a gyertyák fényét. Miért? Miért hazudok magamnak? Hiszen mindig is így volt. Élveztem, ha szétrúghatom néhány címeres idióta seggét, élveztem az erőt, a hatalmat, és talán kicsit még a félelmüket is. Mégis, amíg ezt korábban teljesen normálisnak éreztem tekintettel arra, hogy ők mocskos bűnözők, én pedig az, aki igazságot szolgáltat, ma mégis... Ma először kérdőjeleztem meg a káosz útját.

Fudo Yusei... mégis mi közöd neked ehhez az egészhez? Miért ártod bele magad?! A te hibád, mert... Mert amikor belenéztem azokba a kék szemekbe, akaratlanul is megjelent bennem a kétség. A kérdés, hogy... tényleg rendben van-e így? Helyes-e az, amit teszek? Tudom, tudom, hogy Amytria mindig is az igazságosságra tanított, és gyakorlatilag, amit ma tettem, az tökéletesen igazságos volt, mégis... Ha Yusei-ra gondoltam, már nem tűnik annyira annak. Láttam magam a tekintetében visszatükröződni, és azok a kék szemek egy eszelőst láttak... egy szörnyeteget!

Nem! Nem vagyok szörnyeteg! – rázta meg a fejem, miközben pár könnycsepp csordult az arcomra. Fájt, fájt, hogy így gondolta. Fájt, hogy szörnyetegnek tartott. Pont, mint Jack, aki „őrült boszorkánynak" nevezett. De miért nem tudta megérteni, hogy nekem egyszerűen muszáj volt megtámadnom Togát?

Miért...? Már én sem értem. A káosz intenzívebben tombolt bennem ma este, mint bármikor korábban. Eddig még egyszer sem történt meg, hogy erőm ennyire kivetüljön a környezetre, sőt, lila vihart hozzon létre a közelemben. Akkor és ott élveztem, élveztem a hatalmat, mint mindig, de így visszatekintve, elég durva dolog volt. Nem csoda, hogy Yusei és a rendőrség a nyomomba eredt. Olyan lehettem, mint egy képregénybeli főgonosz...

De mégis... Amikor Yusei végül odasétált hozzám a szakadék szélén, pont azután, hogy úgy megtámadtam, a tekintetében megváltozott valami. Talán már... nem tartott szörnyetegnek. Mintha... megértette volna. Mégis rám rakta azokat a bilincseket... Nem értem. Most elítél vagy sem? De mit is számít, ha már én sem vagyok biztos benne, hogy miként vélekedek saját magamról? Talán a káosz... kezdi átvenni felettem a hatalmat? Vagy még mindig én irányítok?