Románc, míg csak lehet(JK) ~ Befejezett

6.rész

Szemeim kinyitva egy fehér plafonnal találtam szemben magamat, s pont a fejem felett egy apró kis csillár lógott lefelé. Azon gondolkodtam, vajon ha most leszakad, tudna akkorát ütni, hogy örökre végezzen velem? Csak mert semmire nem vágytam annyira, mint arra, hogy eltűnjek ennek a Földnek a színéről, mert belefáradtam mindenbe. Könnyek szöktek a szemembe, hacsak újra lejátszódott előttem, ahogyan Jimin eldől előttem, mielőtt még egy utolsó csókot adhatott volna nekem, a csodás lénykérésem után. Tudtam, hogy meghalt. Tudtam, éreztem, hiszen meglőtték, s ha azonnal nem halt meg, akkor tuti, hogy elvérzett. Nem volt a közelben senki, nem tudtam segítséget hívni, Jungkook pedig úgy elbánt velem, hogy egy időre azt is elfelejtettem, én magam ki vagyok. 

-Felébredtél? - szólalt meg mellőlem ártatlan hangja, s mintha tűz száguldott volna végig az ereimben vér helyett, úgy szorítottam ökölbe a kezeimet. Amin éreztem, hogy a gyűrűm sehol. Dühös voltam, csalódott és ezen nem segített a hideg, kemény anyag ami a csuklóm és a bokáim fogta le, és hirtelen elöntött az ismerős érzés, mikor a mellettem lévő először kötött ki úgy, mint valami frissen ejtett vadat. Leheletét éreztem arcomon, amint közel hajolt hozzám, s arcomra ejtett egy apró puszit, hogy letörölje hulló könnyeim. Ütni akartam és rúgni, és talán meg is ölni, de tehetetlen voltam, nem tudtam mozdulni, pont úgy, ahogyan évekkel ezelőtt. Csapdába csalva, teljesen egyedül. 

-Miért? - suttogtam remegő ajkakkal, ahogyan elöntöttek az emlékek. 

-Muszáj voltam. - válaszolt hasonló hangerővel. - Ismerlek, Yewon. Ha nem gondoskodok rólad, olyat teszel, amivel kihúzod nálam a gyufát és mindketten tudjuk, te leszel, aki megégeti magát, nem pedig én. 

-Olyan boldog voltam. - közöltem vele reszketeg hanggal. - Miért kellett elvenned tőlem? 

-A lószart voltál boldog! - csapott ököllel a fejem mellé, az erős ütéstől megrángott a fejem alatti matrac. - Valld be. - hajolt vészesen közel hozzám, ajkát végighúzva a nyakamon. - Vártál rám. Vártál arra, hogy ismét velem lehess. - suttogta a fülembe, kezét a karomra téve, s végighúzva a tenyerét a bőrömön. Égett alatta mindenem, pontosan úgy, ahogyan régebben is éreztem, de ez most más volt. Undorodtam, s legszívesebben addig dörzsöltem volna magam, míg le nem jön rólam minden bőr és ki nem nő egy új, amihez Jungkook nem ért hozzá. 

-Csak szeretnéd. - közöltem vele szárazon, megpróbálva bátornak és erősnek lenni. - Soha nem foglak úgy szeretni, ahogyan azt te akarod. Inkább választom a halált, minthogy veled legyek akárcsak egy napot is. - vázoltam fel neki a valódi érzéseim, ő pedig abbahagyta a simogatásom és rám nézett. Szemei üresek, ködösek voltak, sötétek és baljósak. Dühösen nézett le rám, végigmérve minden centimet, ahogyan emésztette szavaim. 

-Mondd ki újra. - köpte az arcomba, a hideg is végigfutott rajtam attól a hangsúlytól. - Mondd ki újra, hogyan érzel. - mosolyodott el a végére, viszont mikor látta, nem akarok megszólalni, keze lendült és az arcomon ért célba. Konkrétan olyan pofont kaptam tőle, hogy félő volt, a fejem behorpadt az erejétől. Fejem oldalra csuklott s ösztönösen kaptam volna utána, ha nem lettem volna leláncolva, mint valami rossz dög az udvar hátsó részén az ólja mellett. - Gyerünk Yewon! - üvöltött a fülembe, ujjai a tincsembe csúsztak és maga felé fordította a fejemet. - Az előbb igencsak nagy volt a szád, akkor legyen annyi bátorságod, hogy elismétled! 

-Gyűlöllek. - válaszoltam halkan, miközben csak kitört belőlem a zokogás, bármennyire is küzdöttem ellene. - Gyűlöllek te szemét! Megölted az egyetlen szerelmem, akit valaha is szerettem! A vőlegényemet! Soha nem fogok érezni irántad semmit, soha nem leszek a tiéd, inkább halnék kínok között, minthogy neked adjam magam! - kiáltottam a szemébe, miközben szorosan lehunytam a szemeim s hagytam, hogy rázzon a sírás, a keserűség. 

Az ágy hirtelen könnyebb lett alattam, s szemeim kinyitva láttam, hogy Jungkook szó nélkül feláll, s elhagyja a szobát. Görcsösen rázta mindenem a belőlem feltörő zokogás, s még csak könnyíteni sem tudtam nedves arcomon, mert szó nélkül, megkötözve itt hagyott. Egyszerűen nem tudtam, mit kellene tennem, éreznem, mondanom, hogy véget vessek ennek az egésznek. Nemcsak szomorú voltam, hanem magányos, vágytam Jimin érintésére, jelenlétére, magára a lényére, a közös pillanatokra. Éhes voltam, fáradt, álmos pedig ki tudja meddig voltam kiütve, fájt az arcom, a fejem, mindenem, hiszen egyáltalán nem feküdtem kényelmes pozícióban, s emellett mindenhol csak kilátástalanságot láttam. Pont úgy, mint korábban. 

De fogalmam sem volt, ezúttal az események hogyan fognak történni, s vajon lesz e olyan szerencsém, mint a múltkor.