Románc, míg csak lehet(JK) ~ Befejezett

8.rész

Az elkövetkezendő három nap teljes mértékben ugyanúgy telt el. Én felkeltem, amikor nekem kényelmes volt, Jungkook nem szólt rám semmiért, nem is szabta meg meddig legyek ágyban, mint régebben. Mire leértem a konyhába, addigra mindig reggeli várt, amit egyedül ettem meg, ő sosem csatlakozott hozzám. Semmilyen formában nem próbált meg közeledni felém, sőt, talán ha kétszer láttam. Úgy nézett ki, hogy komolyan vette amit mondtam neki, s bár nem volt teljesen ínyemre a dolog, ha így telt az idő, akkor nem volt annyira rémes ismét a fogságában lenni.

Nem telt el úgy nap, hogy nem gondoltam volna Jiminre. Álmaimban gyakran megjelent, olyankor pedig izzadtan, zihálva, könnyek között tértem magamhoz. Az, ami vele történt legalább annyira az én hibám is volt, mint Jungkooké. Megakadályozhattam volna, vagy ha időben szóltam volna valakinek, nem így alakultak volna az események. De elszúrtam, Jimin meghalt, én pedig ismét fogságban vagyok. És fogalmam sincs ez alkalommal vajon hogyan fogok kiszabadulni innen. Az első próbálkozásom majdnem végzetes volt, azóta megtanultam, jobb nem ujjat húzni fogvatartómmal. Mintha pedig meghallotta volna belső gondolataim, hirtelen megjelent a semmiből, s megállt a szoba ajtajában. Némán néztem rá, felkészítve magamat mindenre. Jungkook azonban nem mozdult, egy hangot sem adott ki, csak bámult vissza rám.
A kellemetlen szemezést egy sóhaj kíséretében ő törte meg, majd leült mellém a kanapéra.

-Meddig nem fogsz beszélni velem? - kérdezte.

-Remélhetőleg míg lelkem el nem hagyja a testemet és itt nem hagyom a földiek sorát - adtam meg frappáns válaszomat, magamban értékelve csodás humoromat.

-Nem értelek - rázta meg a fejét. - Miért engem büntetsz valami miatt, amihez semmi közöm?

Felvont szemöldökkel néztem rá, mintha csak nem érteném amit mond, de sajnos pontosan értettem minden szavát, szimplán csak nem tudtam elhinni ezt az embert.

-Mihez nincs közöd? - érdeklődtem kissé hisztérikus stílusban. - Minden miattad van! Ez az egész a te hibád! Kit büntessek, ha nem téged? Fel sem fogtad hány életet tettél ismét tönkre, ugye?

-Lehet, hogy minden az én hibám, de te nem ezek miatt haragszol. Főleg nem rám.

-Tényleg? - csattantam fel, nem is gondolkodva azon, vajon mit csinál velem egy ilyen hangnem miatt. - Akkor, kérlek világosíts fel arról, milyen érzelmek tombolnak bennem, úgy látszik te szakértője vagy a lelki világomnak.

-Az a bajod, hogy a lovagod halála feleannyira sem bánt, mint akarod - közölte velem egyszerűen a magyarázatát, amire bennem akadt a szó, ezt pedig jelnek vette s folytatta. - Kiabálhatsz velem, meg is üthetsz, de az a legnagyobb kínod, hogy legalább annyira vágysz rám, mint én rád. Mikor meglátogattalak is éreztem rajtad, ez adott nekem löketet ahhoz, hogy így rendezzem a dolgokat. Lehet, hogy az elméd tiltakozik, de a tested úgy kíván, mint kiszáradt föld a vizet. Yewon - csusszant közelebb hozzám és bármennyire akartam, mégsem tudtam mozdulni. - Ismerlek. Elég csak rád néznem, a szemedben már most lobbant a tűz, csak nem akarod beismerni magadnak. Nem fáj neked annyira Jimin halála mint szeretnéd.

Közelebb hajolva hozzá ittam szavait, hagyva, hogy magához húzzon és hajamba túrva homlokát az enyémnek döntötte. Lehelete megcsapta az arcom, mint valami mámorító köd lepte el elmém minden részét és lehunyt szemekkel élveztem a közelségét.

-Látod? - suttogta a fülembe, hangjára pedig sóhaj tört fel belőlem, kezeim megemeltem s nyaka köré fonva azokat szorosan megöleltem. Viszonozva azt, úgy bújt hozzám mint gyerek az anyjához, régen megszakadt kötelékünk pedig összeforrni látszott. - Hiányoztál.

Nem tudtam mit mondani erre. Ameddig Jiminnel voltam,évekig eszembe sem jutott, hogy ez a fiú egyáltalán létezik. S amint felbukkan, elfelejtek mindent amit okozott bennem, amit tönkretett és szinte a karjai közé borulok.

-Nem akarom, hogy haragudj rám - simította kezét az arcomra. - Yewon, én többet tudok adni neked, mint ő. Bármit, nincsenek határaim. Gyűrűt szeretnél? A legdrágábbat megkapod, csak kérned kell.

-Bármit? - kérdeztem lehunyt szemekkel.

-Bármit. A világot bejárom, a csillagokat lehozom neked, csak mondd el mit szeretnél.

Halványan elmosolyodtam, megmelengette a szívem, mennyire próbálkozott azzal, hogy jobb kedvre derítsen.

-Csókolj meg - nyitottam ki a szemem, majd kérve pillantottam rá. Korábbi tervem, miszerint tönkreteszem az életét hirtelen köddé foszlott, ahogyan ismét mellettem volt, velem foglalkozott. Azt a napot idézte fel bennem, mikor a rendőrök elől menekültünk s kis híján meghaltunk mind a ketten.

Jungkook habozva vizslatta arcom minden pontját, majd eleget téve kérésemnek, felém hajolt s ajkait az enyémekre tapasztotta. Ujjai hajamba kúsztak, ahogy közelebb vont magához, majd lassan végigdöntött a kanapén. Megtámaszkodva mellettem tartotta magát, miközben szakadatlanul falta ajkaim. Karjaim még mindig a nyakán pihentek s lehúztam őt magamra, így félig rajtam feküdt, félig a kanapén.

Mikor rátért a nyakamra, fejem hátradöntöttem, hogy több teret adjak neki, mindenét érezni akartam magamon. Az elmém helyett a testem kezdte az irányítást átvenni, elfelejtettem minden elvem, minden normát és hagytam, hogy Jungkook felfedezze testem maga alatt.

Mikor egy aprót harapott bőrömbe, szemeim kipattantak és egy apróbb sikoly hagyta el a szám.

-Sajnálom - suttogta rekedt hangon, egy puszival meggyógyítva az általa okozott sérülést.

-Semmi baj - hunytam le a szemeim, bele sem gondolva abba, hogy milyen nyoma lesz annak másnapra. S ahogy ott feküdtem az alatt a fiú alatt, akit szívből gyűlölnöm kellett volna, aki ellen némasági fogadalmat esküdtem, aki tulajdonképpen mindenem elvette, hogy neki legyen valamije, valami megváltozott bennem.

Ugyanoda kerültünk, ahol abbahagytuk. Ő kínzott, majd kiengesztelt miatta én pedig beteg módon élvezem és szerettem őt.