Románc, míg csak lehet(JK) ~ Befejezett

3.rész

Az elmúlt pár nap úgy ahogyan, de nyugodtan telt. Jungkook mintha foglalkozott volna a kérésemmel és eltűnt, mintha soha nem láttam volna. Nem jelent meg nálunk sem nappal, sem éjszaka, s bár néha úgy éreztem, mintha figyelne valaki, de mindig szembesülnöm kellett azzal, hogy csak a meggyötört képzeletem szórakozik velem. 

-Aggódom miattad. - pillantott rám a barátnőm a kávéja felett. - Egy jó ideje már nincsen semmi bajod. Festegetsz kedvedre, még a képeid is eladod, Jiminnel is minden rendben. És mégis, látom rajtad, hogy valami baj van. 

-Láttam őt. - suttogtam közelebb hajolva, viszont abban a pillanatban meg is bántam, hogy elmondtam neki ezt a titkomat, mert megrázta a fejét, majd megfogta a kezemet. 

-Yewon. - ült közelebb. - Menj el egy orvoshoz. - közölte kedvesen. 

-De..

-Nem szégyen, tényleg. Három éve neked volt egy kegyetlen és nehéz időszakod, ami megviselt, majdnem, hogy tönkretett, s emiatt senki nem hibáztat. Majdnem egy évbe telt míg teljesen helyreálltál, de én mindig is tudtam, hogy ez nem csak ennyi lesz. 

-Nem hiszel nekem. - csóváltam meg a fejemet szomorúan. 

-Mert nincs mit. Yewon, azt a beteg alakot bezárták! Orvosok, rendőrök vannak azon a környéken, pontosan amiatt, hogy ne tudjanak kijönni onnan és még több kárt okozni. Őt sem hibáztatja senki, tudjuk, hogy nincs a fejében minden rendben, éppen ezért kezelik. Semmitől nem kell félned, Jimin még mindig veled van, te is tudod, mennyire szeret. Egyszer hibáztunk mind, de mi is jobban figyelünk mindenre ezek után. Nem élhetsz életed végéig rettegésben! 

-Igazad van. - adtam be a derekam, habár nem őszintén, mert én tudtam, hogy igaz, amit láttam. Tudtam, hogy Jungkook kint van, hogy vadászik rám és mint mindig, most is eléri majd amit akar, minden csak idő kérdése. Ahogy pedig ezen gondolkodtam, erősen azt éreztem, vágyom erre a veszélyre. Vágyom ismét arra a kalandra, amit akkor átéltem, még azon az áron is, hogy majdnem az életembe került. 

-Gyere, menjünk haza, kezd késő lenni. - nézett ki az ablakon, ahol a Nap már igencsak kezdett eltűnni a szemeink elől. Mivel mindenki biztosra akart menni a nyugalmam és védelmem illetően, autóval vitt haza, majd egészen a házig vitt, ahol elvileg Jiminnek kellett volna várnia az ajtóban, azonban nem láttuk semerre. 

-Lehet alszik vagy még nem ért haza. - vontam vállat és kikapcsoltam az övem. - Mostanában sokat van bent, új diákokat kapott és sokat panaszkodik, hogy nehezen halad velük, gyakran késő estig gyakorolnak bent. 

-Bemenjek veled? 

-Nem kell. - mosolyogtam és megöleltem a mellettem ülőt. - Köszönöm a mai napot, örülök, hogy végre láttalak. 

-Igaz, hogy elfoglalt vagyok, de rád mindig szánok időt. Menj be, megvárom. - adott egy puszit az arcomra, én pedig kézbe vettem a táskám. 

-Nem kell. Menj nyugodtan. 

-Ne vitázz már annyit. - lökött egyet rajtam. Nevetve megráztam a fejemet s egyenesen a ház ajtaja elé mentem, miután pedig kinyitottam az ajtót, megfordultam. Mosolyogva intettem egyet a szőke barátnőmnek, aki egy puszit dobott és már el is hajtott. Két lépést hátráltam, hogy bezárjam az ajtót, mikor megláttam a szemben lévő ház mellett egy fekete alakot. Megkövülten álltam egy helyben, de mikor hirtelen elindult felém, gyorsan becsaptam a bejárati ajtót és két zárral, plusz egy lánccal bebiztosítottam, hogy ne jöhessen be. Sietve leellenőriztem az ablakokat, mert legutóbb is azon keresztül jött be. Egy enyhe sóhajt hagyta el a számat, mikor láttam, hogy minden zárva van, lehetetlenség bejönnie bárkinek is. 

-Miért csinálod? - hallatszott hirtelen a kérdés a hátam mögül, mire megpörültem a sarkamon és döbbenten pillantottam Jungkookra, aki zsebre tett kezekkel nézett rám. - Úgy viselkedsz, mintha rettegned kellene tőlem. Mintha nem vártál volna rám napok óta. 

-Mit keresel itt? 

-Jöttem azért, ami az enyém. - vont vállat, szemei pont olyan sötétek voltak, mint akkor, mikor a legtöbb kínt okozta nekem. - Megmondtam neked, hogy eljövök érted, s lám, megtettem. Gyere velem. - kért ismét. 

-Nem tehetem. - ráztam meg a fejem. - Nekem barátom van. Komoly kapcsolatom, végre helyreállt az életem, végre minden rendben. Meggyógyultam, dolgozom és boldog vagyok. Miért akarod ezt tönkretenni nekem? Miért én? - kérdeztem. - Miért? 

-Hát elfelejtetted, milyen volt az a fél év? - lépett közelebb hozzám. - Elfelejtetted azokat a szép eseményeket, amiket együtt megéltünk? 

-Milyen szép események? - kérdeztem szarkasztikusan felnevetve. - Folyamatosan bántalmaztál, fizikailag és lelkileg, megnyomorítottál teljesen. Tudod mennyi időmbe telt, mire túltettem magam minden sérelmen? Hogy rajtam kívül mennyi ember szenvedett miattad? A családom, a barátaim, a szerelmem, csak mert Te önző voltál! 

Jungkook nem szólt semmit, csak ajkait összeszorítva, merev arckifejezéssel meredt rám. 

-Figyelj ide. - fogtam meg a kezét. - Ha most elmész, ígérem neked, senki nem fogja megtudni, hogy itt voltál. Le fogom tagadni, hogy láttalak és oda menekülsz ahova szeretnél. Csak hagyj minket békén. 

-Hova lett az a szerelem, ahogyan néztél rám? - kérdezte kissé szomorú arckifejezéssel. - Te magad mondtad, hogy maradjunk együtt. Úgy csókoltál, mintha nem lenne holnap. Mi változott volna? 

-Vége mindennek közöttünk. - zártam le a témát és az ajtó fele indultam. - Jimin hamarosan hazajön. Ha szeretnél továbbra is szabad lenni, menj el, mielőtt itt talál. Ő nem olyan türelmes, mint én vagyok. 

Jungkook tette, amit kértem tőle, de ahogyan a válla fölött visszapillantott rám, tudtam, ezzel nincs vége. Kétszer ment el anélkül, amit akart. Harmadjára nem fogja ezt eltűrni.