Románc, míg csak lehet(JK) ~ Befejezett

Epilógus

-Mondtál valamit? 

-Egyébként Jungkook vagyok.

-Nem akarok neked ártani...

-Nem rabot akartam magamnak, hanem egy lányt.

-Ne találkozzunk többet Yewon.

-Szeretlek...

-Egy utolsó éjszakát adj nekem...

------------------------------------

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy évek eseményei lejátszódjanak bennem, s ez félelemmel töltött el, mert mindenki tudja, mikor pereg le előtted az életed...halál előtt. Féltem, azért álmodok ezekkel, mert nincs tovább. Féltem, nincs már olyan, hogy Jungkook és én. Én és Jungkook. Nem akartam távol lenni tőle, nem akartam elszakadni tőle, nem akartam, hogy nélküle akárcsak egy pillanatot is meg kelljen élnem. 

Vegyes érzelmekkel pillantottam le a bokámon lévő, fekete kis eszközre, ami villogva jelezte, hogy működésben van. Nem tudtam, minek kell ezt rám aggatni, ha kell soha többet nem mozdulok, kővé változok, csak Ő legyen mellettem. Elhúztam a számat, ahogyan hozzáértem a fekete szíjhoz. Kényelmetlen volt, zavaró. Úgy éreztem magamat, mintha valami kísérlet alanya lennék, mintha valami rab, veszedelmes lény lennék. Pedig az egyetlen bűnöm az volt, hogy betegesen szerettem valakit. 

Az ajtó hirtelen kinyílt, s egy fehér köpenyes férfi lépett be rajta. Kedves mosollyal az arcán nézett rám, miközben leült velem szemben. Nem tudtam, mit kellene tennem, a szobában, ahova tettek, minden sarokban kamera figyelt, gépek mindenhol és egy hatalmas üveg velem szemben. Tudtam, mögötte vannak, akik nem akarják, hogy lássam őket. Ők viszont látnak engem és ez roppant módon zavart. Mintha állatkertben lennék valami utolsó élő példány. 

-Szervusz, Yewon - szólt hozzám a doki, miközben letett az asztalra egy mappát. Rajta a nevem, képem, hosszú sornyi szöveg, adatok meg mindenféle szó amit nem értettem. Egy mappa, csak rólam. Ijesztően vastag volt, mintha minden egyes porcikámról, történetemről számot tartottak volna. - Hogy érzed magad? 

-Ki akarok innen menni. Úgy érzem magam, mintha kalitkában lennék. Mintha valami veszélyes bűnöző lennék, akit figyelni kell éjjel és nappal. Miért van rajtam nyomkövető? Nem csináltam semmit! 

-Szóval ismerős számodra az eszköz. Honnan ismerted fel? 

Összeszorítottam a számat és elfordultam. Belőlem egy büdös szót sem fog kivakarni egy öreg agyturkász, nincs mivel csábítson. Általam nem fognak sok infóhoz jutni. 

-Talán Jungkook bokáján? Mikor meglátogatott Téged? 

Lehunytam a szemem, ahogyan felidéztem magam előtt azt az estét. Azt az estét, amikor magamra hagyott, amikor meglátogatott, miközben kivizsgálások alatt állt. Igen, rajta láttam először ilyet, akkor sem tetszett és az érzés azóta sem változott. 

-Fájdalmat okoz neked? Zavar, hogy ott van? 

-Hol van? - kérdeztem hirtelen, mikor meguntam a faggatózást. - Hol van Jungkook? 

-Ő most nem fontos. Rólad szeretnék beszélgetni. Arról, hogy mit érzel. 

-Tudni akarja, mit érzek? - csattantam fel, tenyeremmel az asztalra csapva. - Tudni akarja? Akkor ezt hallgassa! Dühös vagyok, amiért nem mond róla semmit, amiért titkolózik, amiért itt vagyok tartva, mint valami fogoly. Csalódott vagyok, mert igazságtalanul bánnak velem, mert kihasználják, hogy sebezhető vagyok. Szomorú vagyok, mert napok óta nem hallottam róla semmit, nem jön hozzám senki, akire kíváncsi vagyok és mert nem foglalkozik velem senki. Senkit nem érdekel mit érzek, mit akarok, mire vágyom. Itt mindenki csak azzal foglalkozik, ami neki az érdeke.