Románc, míg csak lehet(JK) ~ Befejezett

11.rész

Láttam a szemében. Tisztán láttam előre az eseményeket, mégsem tudtam rendesen felkészülni előre. Nem tudtam menekülni az ütés elől, amit az arcomra mért, pillanatok alatt maga alá tepert és nem engedett mozdulni. Szemeim bekönnyeztek a csípő érzéstől, ami az arcom bőrét gyötörte, s remegve néztem fel a felém tornyosuló lényére. Ugyanazt láttam benne, mint évekkel ezelőtt. A gyengéd, szerelmes és óvatos énje nem volt sehol, helyét átvette a kegyetlen, könyörtelen oldala ami nem félt bántani annak ellenére sem, hogy ki voltam számára. 

Nem mertem könyörögni, nem mertem ellenkezni. Csak tűrtem, némán a pofonokat, amiket sorban kaptam, könnyeim ellepték az arcom, mégsem szólaltam meg. Kiszámíthatatlan volt, egy emberi testbe rejtőzött fenevad, akivel szemben nem találok helyes megoldást, nem tudom mit kellene tennem. Látásom homályosult, a világ tompult körülöttem. Jungkook mégis tisztán, akárcsak egy tükör lebegett előttem, s fekete, idegen szemeiben láttam magamat. Ugyanaz a szerencsétlen, buta lány voltam, mint korábban, aki áldozatául esett egy beteg embernek. Annyi volt a különbség a két énem között, hogy ez alkalommal az első perctől kezdve feladtam. Küzdöttem magammal, magamban, de a férfi ellen nem tettem meg.

-Még mindig hiányzik neked? - kiáltott rám, keze pedig nyakamra siklott és egy erős mozdulattal tartott és nyomott be torkomnál fogva a matracba. - Igen? Ennyire vágysz utána? Küldjelek át hozzá a másik világra? Akkor végre boldog leszel? 

-Elég bátor vagy ahhoz, hogy megtedd? - nyöszörögtem, mert bár csábító volt a gondolat, hogy talán nem kell a továbbiakban vele lennem, a halál gondolata rémisztő volt számomra. Mindig elgondolkodtam rajta, elszórakoztam vele magamban, de ha közeledni látszott, menekültem előle. Mindenkinek megfordul a fejében, nem egyszer, nem kétszer, de csak addig érdekes, míg azt hisszük, nem érhet el minket. A fejem felett látni viszont a lényét ijesztőbb volt, mint gondoltam, ösztöneim suttogták, hogy tegyek valamit.

-Nem - válszolta, s hirtelen mintha csillapodni kezdett volna. - Nem vagyok hozzá elég bátor. De ahhoz sem, hogy egy másik fiú árnyékaként éljek melletted. Nem akarok második lenni ismét, nem akarok én lenni az, aki visszavonul, aki lemond a saját boldogságáról a másik érdekében. Most az egyszer nem.

Kezet levette rólam, s végigsimított egy utolsót rajtam, mielőtt teljesen elengedett volna. Lehunytam a szemeim, ahogyan ismét levegőhöz jutottam, s tisztult a kép előttem.

-Sajnálom - suttogtam alig hallhatóan, de Jungkook hallotta s ez volt a lényeg. - Sajnálom, hogy nem tudom azt megadni neked, amit te szeretnél.

-Sajnálom, hogy megint fájdalmat okoztam - válaszolt, nem reagálva a mondatomra. - Sajnálom, hogy bármit teszek, soha nem leszek képes elnyerni a szíved.

Könnyes szemekkel néztem, ahogyan feláll mellőlem és otthagy a nappaliban. Olyan keserű érzés töltötte meg a számat, amilyet talán már egy jó ideje nem tapasztaltam. Akartam szeretni, de valahogy mégsem tudtam. Akartam vele lenni, de képtelen voltam rá. Jimin képe ismét megjelent előttem, mintha valaki a szememre ragasztotta volna az emlékét.

Talán azért nem tudom elengedni, mert miattam halt meg. Talán mert félek attól, hogy mit gondolna rólam, onnan fentről. Talán mert féltem beismerni amit Jungkook mondott, hogy nem szerettem őt igazán.

Kezeimmel megdörzsöltem az arcom, s a fiú után mentem. Halkan lépkedtem a csendes folyosókon, a ház nem hasonlított ahhoz, amiben korábban fogva tartott. Otthonos volt, családias mintha csak egy közösen választott otthon lett volna. S mégis mint egy rab tébláboltam a falak között, kegyetlen és szívtelen fogvatartóm után kutatva, akit a szobájának az erkélyén találtam meg. Kifelé bámult a végtelen semmibe ami elé tárult, dombok és fák végtelenje. Ennyi maradt meg az ízlése szerint, a háza csendes környéken volt.

Testem vezetett, s óvatosan a háta mögé lépve karjaim átkulcsoltam a hasánál, fejem pedig hátára hajtottam. Rövid időn belül kezemre simított, másik kezével pedig a korlátot támasztotta. Légzése nyugodt volt és egyenletes, nyoma sem volt a korábbi viharnak körülötte. Némán állt, ujjai bőröm cirógatták, gyengéd volt és óvatos. A hideg végigfutott rajtam attól a kedvességtől, amivel hozzám nyúlt. Ilyenkor nem tudtam gondolni arra, mennyire sötét is a lelke valójában.

-Yewon - fordult meg ölelésemben, hogy így szembe kerülhessen velem. Lenézett rám, majd arcomra helyezte a kezét, s megsimította bőröm. Szemei barnák voltak, kellemesen szépek, a sötét mélység mintha eltűnt volna belőlük, helyette csak szeretetteljesen pislogott rám.

-Csak adj egy kis időt - szóltam közbe halkan, karjaim a nyaka köré kulcsoltam. Keze lecsúszott a derekamra, ahogyan közelebb vont magához, s csendben hallgatta mondanivalóm. - Csak türelmet kérek, semmi mást. Igen, kár lenne tagadnom, hogy vonzódom hozzád. De össze vagyok zavarodva. Bennem él Jimin és azzal egyszerre a vágyam irántad is. Én csak...nem tudom mit kellene tennem. Tanácstalan vagyok, de nem akarlak elveszíteni.

Jungkook elmosolyodott, gyönyörű fogai kivillantak, ahogyan a boldogság minden árnyalata végigfutott az arcán. Vonakodva, de közelebb hajolt hozzám, tekintete elidőzött az ajkaimon. Lehunytam a szemeim, hogy jelezzem neki, tegyen amit akar, az övé vagyok. Nem is kellett sokat várnom, hogy megérezzem magamon gyenge csókját, úgy ért hozzám, mintha attól félne, hogy egy puszival összetörhetne. Kezeim a derekára tettem, hogy ott támaszkodjak meg, miközben boldogan visszacsókoltam, mikor ujjaim beleakadtak valamibe. Kinyitottam a szemeim és végigsimítottam nadrágja vonalán, miközben a szemébe néztem.

Szomorúság csillant meg íriszeiben, ahogyan várta, hogy végre megtaláljam ami a háta mögé volt rejtve. A nehéz, hideg tárgy kezembe akadt, s óvatosan kihúztam azt, szemeim pedig tágra nyíltak, ahogyan megláttam a fegyvert a kezemben. Hogy nem vettem észre az előbb?

-Ez.... - mutattam felé a pisztolyt döbbenten. - Ez miért van nálad? Mit akarsz ezzel Jungkook?

-Sajnálom - hajtotta le a fejét, kerülve a pillantásomat. - Sajnálom, hogy mindig csak bántalak.

-Mit akartál ezzel tenni? - kérdeztem csalódottan.

-Az jutott eszembe... - vett egy mély levegőt, és végre rám nézett. - Az jutott eszembe, ha neked úgy könnyebb lenne...talán nekem kellene meghalnom.