Románc, míg csak lehet(JK) ~ Befejezett

14.rész

Nyakig takarózva feküdtem az ágyban, s bár meleg volt, mégis hidegnek éreztem az egész szobát. Testem remegett, még kontrollálni sem tudtam, szemeim könnyfátyolosak voltak, párnám arcom alatt már nedves. Csalódottság, szomorúság és düh keveredett bennem, ahogyan újra és újra felidéztem a képeket, amiket egyik reggel az asztalon találtam. 

Jimin halott volt. Halott, halott. A saját szememmel láttam, olvastam. Nemcsak híreket, de képeket is láttam, hivatalos okmányokat. Park Jimin, a vőlegényem, az első szerelmem, akivel közös jövőt, családot, életet akartam nem élt többet. Hátrahagyva engem Jungkook karmai között, a családját, az emlékeket. 

Fizikálisan betegedtem bele a hiányába. Eddig nem tudtam biztosra, eddig még világított bennem egy kis szikra, egy kis remény, hogy talán él, talán valaki megmentette, talán boldog, talán vár rám, talán keres. És a tudat, hogy ez idő alatt hazugságban éltem, hogy valami olyanba kapaszkodtam, ami hazug volt, felemésztett. Jimin meghalt a parton, azon a napon, mikor Jungkook engem is meglőtt és elhozott ide magához. Akkor láttam utoljára, akkor voltam vele utoljára, akkor volt még bennem valami, amit mostanra kiöltek belőlem.

Egy utolsó dögnek éreztem magam, amiért vígan parádéztam, csókolóztam, undorító boldogsággal töltöttem az utóbbi pár napot azzal az emberrel, aki Jimin halálát okozta, s ezek szerint ő vagy végig tudott róla, vagy csak most tudta meg, de azért belém rúgott ott, ahol azóta is fájt.

A szobám ajtaja egy hét után először nyílt ki úgy, hogy nem én voltam az, aki belépett rajta. Jungkook illata azonnal belepte a szobát, s ami általában kellemesnek hatott, most arra késztetett, hogy hányni akarjak tőle. S nemcsak akartam, vészesen közel jártam hozzá, gyomrom háborgott az emlékektől, az intenzív felidézéstől, Jungkook jelenlététől. Az ágy besüppedt mögöttem, de nem méltattam arra, hogy megforduljak. Csak bámultam a sötét függönyt, ami majdnem hogy feketeséget varázsolt a szobába még úgy is, hogy kint bőven nappal volt.

-Szia - suttogta halkan, illata már-már fojtogatóan hatott. - Gondolom, megtaláltad a képeket.

-Miért? - kérdeztem alig hallhatóan.

-Jogod van tudni - közölte, hangjából kivételesen tisztán kiéreztem a sajnálatot. - Nem tudtam volna teljes életet élni, ha nem vagyok veled őszinte.

Erőtlenül felnevettem abszurd gondviselésére.

-Te, Jeon Jungkook mióta foglalkozol azzal, hogy mihez van jogom? A szabadsághoz is lenne jogom, mégis fogvatartasz. Miről beszélünk?

-Nem értelek - állt fel, s arra az oldalra jött, amelyik felé fordultam. Leült, úgy nézett rám. - Most te haragszol? A képek miatt?

-Nem, áldom a neved amiért tönkreteszel minden egyes szavaddal, mozdulatoddal. Komolyan, imádom ahogyan lassan de biztosan a sírba viszel - cinikuskodtam, ami neki is feltűnt. Döbbenten nézett rám, mintha szavak se jöttek volna az ajkaira.

-Mi a problémád pontosan? - vonta össze a szemöldökét. - Tudom, hogy nem vagy túl rajta, éppen ezért lenyeltem a féltékenységem, az önzőségem és összeszedtem neked mindent, ami segíthet túllépni a múlton. Ezek után nem lesz benned egy rossz érzés, hogy megcsalod őt, mivel nincs kit megcsalnod. Én a helyedben értékelném, hogy mit meg nem teszek csak azért, hogy boldogok lehessünk.

-Szánalmas vagy - ültem fel hirtelen, amitől Jungkook hátrahőkölt. - Szánalmas! Annyira szánalmas, el sem hiszed! Szóval köszönjem meg neked  hogy az orrom alá dörgölted, hogy megölted a párom? Jungkook, gondolkozz már! Tudod te milyen érzés ez nekem? Megbecstelenítettem a kapcsolatunk, a közös életünk miattad! Mert te, egy utolsó szemét nemhogy belerondítottál, véglegesen megszakítottad a saját hatalmaddal. És mikor nehezen, hangsúlyozom, hogy nehezen de kezdtem elfogadni, akkor te idevágsz nekem egy zacskó kézzel fogható fájdalmat, mikor pontosan tudod, hogy ez mit okoz majd bennem. És ezek után...ezek után te tényleg nem érted mi a problémám?

-Te legalább annyira szánalmas vagy mint én, ha már mást nem tudsz nekem vágni. Mint egy olcsó szajha ugrándozol kettőnk között, szórakozva az érzéseimmel. Miért is adod elő a nagy lelki sebesült szerepét, mikor te magad nyakig vagy felelős azért, hogy ide jutottunk? Mikor próbáltál meg ellenkezni? Mikor próbáltál meg elszökni, a dolgokat máshogy csinálni? Cseszettül élvezed a kis románcunk, csak nincs benned annyi gerinc, hogy felvállald és beismerd. Engem hibáztatsz, rajtam csattan a saját magaddal folytatott harcod. Na, hát ez a te problémád kedves Yewon.

Szótlanul néztem Jungkook szemeibe, belül tombolva amiért a francba is, de igaza van. Nem gondoltam eleget Jiminre, nem bántam annyira a dolgot, mint kellett volna és most beleestem abba a hibába, hogy akkor sírtam valaki után, mikor már késő volt. Jungkook pedig teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy igaza van, némaságom pedig azt jelenti, hogy elfogadom a szavait és egyetértek velük. 

-Nézd - ült vissza mellém. - Sajnálom az egészet. Tudom, hogy nem így kellett volna történnie. Tudom, hogy talán soha nem fogsz nekem teljes mértékben megbocsátani, és együtt kell majd élnem azzal a tudattal, hogy semmit nem tudok tenni a teljes szíved elnyeréséért. De kérlek, csak nézd meg az én szemszögem, próbálj meg gondolkodni az én fejemmel. Azon a napon, mikor búcsút intettem neked, már akkor tudtam, hogy mi még találkozunk. Éveken át gondolkodtam, szőttem a terveim a fejemben, hogyan kellene ismét megszereznem téged. Rettegtem a tudattól, hogy talán tényleg vége, hogy már nem lesz meg közöttünk az a szikra, hogy végleg elveszítettelek. Tudod, milyen érzés volt látnom, hogy boldog vagy...de nélkülem? Hogy továbbléptél, hogy elfelejtetted a múltat, hogy ismét az ő karjai közé omlottál. Elveszett minden reményem. Minden vágyam. Minden célom ebben az életben. Nem akartam próbálkozni, nem akartam a közeledben lenni, csak csendben meg akartam halni, mert nem volt miért élnem. S aztán mikor megkerestelek és éreztem, hogy a tested emlékszik rám, ismét kigyulladt bennem valami. Nem bírtam elviselni, hogy igent mondtál neki, cselekednem kellett. Tudtam, magadtól soha nem fogsz már engem választani, nekem pedig nem volt más választásom. Akartalak Yewon. Akarlak. Akarni foglak, és ha ölnöm kell ahhoz, hogy végre az enyém lehess, akkor ölni fogok. Ha az én halálom kívánod is megkapod, csak én legyek a gondolataid között minden éjjel és nappal. És minden nap félek, hogy fordítva sült el az egész tervem, hogy egy napon elhagysz. Azon a napon mindenem magaddal fogod vinni, s nem marad bennem semmi ami élni akar majd. Ezek után törj pálcát felettem - suttogta el monológja végét, majd felállt és csendben kiment a szobából.