Románc, míg csak lehet(JK) ~ Befejezett

12.rész

Elképedve néztem a velem szemben álló fiúra, kezeimet pedig óvatosan, de lehámoztam róla. Rémülten figyelte mozdulatomat, ajkait nyitotta volna már szólásra, de megráztam a fejem. 

-Szánalmas vagy - közöltem vele egy aprót nevetve, ami majdnem hogy eszelősen hangzott, minthogy őszinte lett volna. - Szánalmas. Te, aki minden követ megmozgatott, hogy ismét idehozzon magához, akaratom ellenére is, aki képes kezet emelni rám annak ellenére, hogy folyamatosan csak azt bizonyítgatja, mennyire is szeret,aki megölt egy másik embert a saját féltékenysége miatt, most azzal fenyegetőzöl, hogy megölöd magad, csak hogy nekem jobb legyen? 

-Én...

-Lássam akkor. Gyerünk - mutattam a kezemben lévő fegyverre, amit durván a mellkasához csaptam. - Gyerünk Jungkook! Mutasd meg, hogy van tököd, tedd a fejedhez a végét aztán húzd meg azt a ravaszt! Igazad van, talán jobb lenne nekem nélküled. Minden vágyam végignézni, ahogyan elveszed a saját életed a saját hülye döntéseid miatt. Végülis, ha jobban átgondolom a dolgokat, és te meghalsz, akkor végre elmehetek ebből a földi pokolból, új életet kezdhetek valakivel, talán boldogabb leszek, mint valaha. Igen, tetszik ez az ötlet, szóval légy olyan kedves, mutasd ki a szereteted felém és nyelj be nekem egy golyót. 

A fiú nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel álldogált velem szemben. Kezét leengede, majd kiejtette kezéből a fegyvert, ami hangos csattanással ért talajt. Így álltunk egymással szemben, némán, még a légzésünket sem lehetett hallani. Fejemet csóválva néztem, ahogyan pulcsija ujját használva megtörli az arcát, amin észre sem vettem eddig a könnyeket. Fogalmam sem volt, mi baja lett hirtelen, miért tört össze előttem mint egy gyerek, de sajnáltam. Rettenetesen és nem tudtam mit tenni érte. A szívemet akarta, a szerelmemet. Én viszont nem tudtam könnyen adni, főleg nem neki, aki erőszakkal akarta azokat magának. 

-Gondoltam - ráztam meg a fejem, majd hátat fordítotva neki, otthagytam ahol volt. Persze csak azután, hogy a fegyvert felszedtem a földről és magammal vittem. Féltem, hogy talán nincs magánál és óvatlanul is kárt tesz magában, vagy akár bennem. Így jobbnak láttam valahova elrejteni a gyilkos eszközt, majd a konyhába mentem, hogy adjak neki valamit enni. Nem tudtam, miért csinálom. Miért nem hagyom ott a jó büdös francba, miért nem hagytam, hogy kinyírja magát, vagy egyáltalán miért nem lőttem le én magam. Nem találtam válaszokat kimondatlan kérdéseimre. Miért, miért vagyok még mindig ennyire hülye és fogalkozok ezzel a beteg pszichopatával úgy, mintha más normális dolgom nem is lenne? 

-Yewon - szólalt meg mögülem, s bár nem fordultam meg, hümmögtem egyet, hogy jelezzem neki, figyelek. - Köszönöm - suttogta halkan, közel hozzám. Érdeklődve fordultam meg, hogy megkérdezzem, pontosan mire is gondol, de nem tudtam mozdulni, mert már el is állta az utamat, karjait derekamra fonta és a testéhez húzott, szorosan, biztonságot nyújtóan. Fejét lehajtotta, így homloka a vállamon pihent, keze finoman pólóm alá csúszott, hogy a derekam cirógassa. - Köszönöm, hogy még mindig itt vagy velem és nem mondtál le rólam. Talán nem mutatom, de jobban szeretlek bárki másnál. 

Szívem belecsavarodott abba, amit mondott. És nem azért, mert annyira sajnáltam volna. Sokkal inkább a felismerés bántott, miszerint én nem mondtam le róla, nem hagytam el, nem szóltam senkinek és nem hagytam, hogy meghaljon. Mert még mindig reménytelenül szeretem. 

-Ezt tesszük azokkal, akik fontosak számunkra, nem igaz? - kérdeztem halkan, mire felegyenesedett ölelésemből és mosolyogva nézett le rám. Fogai kivillantak, azzal a tipikus édes mosolyával nézett rám, amit imádtam még akkor is, mikor puszta kézzel tudtam volna megfojtani, feléleszteni majd ismét kinyírni. Kénytelen voltam viszonozni boldog mosolyát, mire kezeit az arcomra csúsztatta és gondolkodás nélkül hajolt ajkaimra. És én, a világ legnagyobb hülyéje, hölgyeim is uraim visszacsókoltam mindenféle habozás, gondolkodás nélkül. Karjaim nyaka köré fontam, ahogyan jobban másztam rá, mint tudtam volna vagy egyáltalán lehetséges lett volna. Jungkook megemelt a combomnál fogva, lábaim dereka köré kulcsolva kerestem magamnak egy biztos pontot. Nem állt meg, valamerre elindult velem, miközben tovább szórakoztunk egymással, majd hirtelen leült valahova, én pedig az ölébe kerültem. Egy pillanatra elváltam tőle, hogy a szemébe nézhessek, meglátva pedig a sötétséget, ami a tekintetében fogadott, tudtam, hogy most nincs magánál. Féltem ugyan, hogy elveszti a fejét és olyat tesz, ami fájni fog, de már késő volt, én vágytam rá, nem szégyelltem úgy hátravetni a nyakam hogy ő végig tudja csókolni annak vonalát. Ujjaim pólójába markoltak a hátánál, úgy tartottam magamat, bár kezdtem gyengülni attól az érzéstől, amit ő nyújtott számomra.

-Olyan régóta vágyom erre - lihegte a fülembe, s óvatosan egy puszit nyomott annak a tetejére. Hátamon végigfutott a hideg, ahogyan megéreztem hideg kezeit végigszántani a hátamon, ujjai puhák voltak és finomak, ahogyan óvatosan, szeretgetve simogatta gerincemet végig. Közelebb hajoltam hozzá, arcom nyakába fúrtam, semmire sem vágytam jobban annál, hogy csak érjen hozzám. Csak érezzem, hogy ott van velem és szeret. Mert azt akartam. Hogy tényleg szeressen. 

-Most itt vagyok - suttogtam egy puszit nyomva kulcscsontjára. - Itt vagyok és itt leszek. 

-Szeretsz, Yewon? - kérdezte hirtelen, minden mozdulatát megállítva. Feszülten ücsörgött alattam, mélyen beszívva a levegőt. Szorosan tartott, szorosabban mint korábban, félve várva a válaszom. Én pedig nem tudtam, helyes e, amit cselekszem. 

-Szeretlek Jungkook  - válaszoltam egy kis idő után. A fiú eltolt magától, éppen annyira, hogy a szemembe tudjon nézni, amelyek csillogtak a szerelemtől és vágytól. 

-Komolyan mondod? Szeretsz? Úgy, ahogyan én téged? 

-Talán nem vagyok annyira beteg és reménytelen mint te - nevettem fel.- De szeretlek. És képes leszek túllépni a dolgokon és szeretni téged úgy, ahogyan te. Ha már így összeakadtak sorsunk szálai. 

Jungkook elmosolyodott, majd halkan felnevetett ahogyan egy apró csókot nyomott a számra, majd még egyet és még egyet. 

-Imádlak. Imádlak! - kurjantotta, mire nevetve lehunytam a szemeim és most én hajoltam hozzá oda, hogy egy csókot adjak neki. Olyanok voltunk, mint egy tökéletes pár, akik ezer éve erre a pillanatra várnak. S nem is álltunk messze annyira a valóságtól. Egy tökéletlen pár, tökéletlen kémiával, mégis tökéletesen, betegen rajongva egymás iránt, erre a pillanatra várva. Hogy félelem, bűn és lelkiismeretfurdalás nélkül lehessünk együtt. Nem tudtam, meddig fog tartani a pillanat, a közöttünk lévő viszony és kapcsolat. Azt viszont tudtam, hogy szeretem a fiút, még ha az elmém mást is próbál belém tukmálni. 

Hiszen ki tudja meghazudtolni a testemet, ami égett Jungkook érintése alatt, a véremet, ami felforrt és le is lassult a közelében, a szívemet ami majdnem megállt ha csak hozzám szólt, s gyomromat ami megremegett minden egyes mozdulatától, szavától amit felém intézett. 

Beteg voltam, betegebb mint valaha, egy beteg fiú mellett, aki betegebb volt, mint valaha.