Románc, míg csak lehet(JK) ~ Befejezett

9.rész

Éppen a kanapén ültem és egy könyvet olvastam, mikor hirtelen besüppedt mellettem az ülés. Nem szenteltem figyelmet annak aki megérkezett, hiszen tudtam, csak egy személy lehet az, ha pedig valamit akar, majd a tudtomra adja. 

-Egész hamar túlléptél rajtam Yewon - szólalt meg hirtelen egy hang, ami ismerős volt, de nem Jungkookhoz tartozott. Kerek szemekkel néztem oldalra, rá Jiminre aki sápadt arccal bámult vissza rám. Sötét szemei annyira szomorúak és csalódottak voltak, ahogyan vizslatott velük engem, hogy sírva tudtam volna fakadni, amiért megtettem vele tegnap amiről azt hittem, soha többet nem fogom. 

-Ji...Jimin...én...

-Milyen magyarázatot hozol fel erre? Alig haltam meg és te már azonnal egy másik fiú karjaiba esel. Nem is akármelyiknek! Pont Jungkook az? Aki tönkretett mindkettőnket? Megölt engem Yewon! És te képes vagy vele szórakozni, miután a saját szemeddel láttad, hogy végzett velem? Szerettél te valaha? 

-Nem! Vagyis, de szerettelek és nem akartam ezt tenni! Én csak...

-Csak így jött ki, igaz? A múltkor is így jött ki, véletlenül szerelmes lettél a fogvatartódba. Talán nekem is kegyetlennek kellett volna lennem veled, hogy viszonozd az érzéseim? Mikor lettél te ennyire beteg, hogy a brutalitást szereted? 

-Jimin, én...én sajnálom - hajtottam le a fejem és a kezemben lévő könyvet bámultam, aminek hirtelen elmosódott egy betűje a ráhullott könnycseppemtől. 

-Hát...most már mindegy - mondta halkan és államhoz nyúlva felemelte a fejem. - Ne szomorkodj, nekem már nem fáj. Semmi nem fáj konkrétan. Örülök, ha te boldog vagy még emellett az állat mellett is. Megérteni ugyan nem fogom a döntésed, de...nekem már mindegy. Remélem megkapod vele azt az életet, amit én akartam adni neked...

-Ji... - nyúltam utána, de hirtelen eltűnt a szemeim elől. Rémülten forgolódtam, hiszen még nem álltam készen arra, hogy búcsút mondjak neki. De ő nem volt sehol, és én soha nem mondhattam már el neki az igazat. Hogy nem hazudtam neki, én tényleg szerettem. 

Kapkodva ültem fel az ágyban, izzadt homlokom pedig a felhúzott térdeimre támasztottam. Még álmomban sem tudtam volna Jiminnek elmondani, mennyire sajnálom azt ami történt és még ott sem tudtam rendesen elbúcsúzni tőle. De neki van alkalma arra, hogy még éjszaka is lelkiismeret-furdalást ébresszen bennem.  Halkan sírdogáltam, ahogyan csak arra tudtam gondolni, hogy Jimin fentről néz le rám, s rohadtul nem büszke arra, amit lát. Biztosan csalódott és szomorú, amiért ilyen rossz menyasszony vagyok. Ha egyáltalán az vagyok még.

-Hé - simított Jungkook a hátamra, akit sikerült felébresztenem az éjszakai razziámmal. - Hé, mi baj? Miért sírsz? 

-Hagyjuk - töröltem meg a szemem és reszketeg végtagokkal kimásztam az ágyból. 

-Mondd el - kapta el hirtelen a csuklóm, ezzel megállítva, hogy kimehessek a szobából. - Mi történt? Rosszat álmodtál? 

-Ühüm - szipogtam és óvatosan kihúztam a kezem a szorításából. Habár engedett, ő is kimászott és utánam indult, miközben folyamatosan faggatott. 

-Mit álmodtál? Miért nem mondod el, hátha könny...

-Nem hagynál békén? - csattantam fel, miközben gyorsan megfordultam. Jungkook megtorpant és álmos szemekkel, mégis éberen nézett rám, kissé megdöbbenve hirtelen indulatomon. - Egyedül akarok lenni oké? 

Jungkook csak némán bólintott egyet, miközben keresztbe tett karokkal álldogált velem szemben. Nem mondott semmit, csak nézett rám, hirtelen pedig egy szomorú mosolyra húzta a száját. 

-Vele álmodtál, igaz? 

-Nem - vágtam rá sietve és hátat fordítva neki a konyha felé igyekeztem, azonban utolért, karomat pedig elkapta és durván maga felé fordított. 

-Akkor miért ne mernéd nekem elmondani, mi bajod van? Eddig annyira nagyra tudtad nyitni a szád, akkor is sokat használtad, mikor az én ajkaim kell tépni, most miért nem használod csiripelésre? 

Nem szóltam semmit, csak elfordultam, hogy ne kelljen a szemeibe néznem. Ezt pedig jelnek vette, hogy igaza volt, én Jiminnel álmodtam és valami komolyról van szó, hogyha sírás lett belőle. 

-Mit csináltatok? 

-Semmit! 

-Valami olyanról álmodtál, amiről nem lett volna szabad? 

-Miért faggatsz? Nem tartozom neked magyarázattal, nincs közöttünk semmi! Nem vagy számomra senki! 

-Tegnap még...

-Hagyd már azt, ami tegnap történt! Az csak egy baleset volt! Én csak...én csak össze vagyok zavarodva, nem gondolkodtam tisztán. Komolyan azt hiszed, hogy mindezek után akarok tőled bármit is? Hogyan tényleg képes lennék veled kapcsolatban állni? Az álmomban kísért ami Jiminnel történt és ez melletted nem fog elhagyni soha! Nem bírok veled egy légtérben lenni, nem bírok rád nézni! Csak hagyj békén! - üvöltöttem az arcába, majd hátat fordítva neki az egyik szobába menekültem s magamra zártam az ajtót. 

Fogalmam sem volt, mi történik velem. Csak arra tudtam gondolni, mekkora egy utolsó nőszemély vagyok amiért így kihasználom mindkettejük érzéseit, amiért így szórakozok Jungkookkal is. Nem bírtam a szemébe nézni, a közelébe lenni, de visszaaludni sem mertem, hiszen tudtam, Jimin valószínűleg vissza fog az álmomban jönni. Annyira friss volt bennem a vele kapcsolatos seb, amit nem tudtam egyhamar felejteni.

Vagyis nem akartam. Görcsösen kapaszkodtam az emlékébe, a hozzá tartozó érzéseimbe, miközben magamban rettegtem. Talán Jungkook igazat beszél és nem is fáj Jimin halála? Talán csak ezzel próbálom védeni magam és menekülni a valóság elől?

A valóság elől, miszerint évekkel később is annyira vonzódom ehhez a beteg, erőszakos fiúhoz, mint korábban.