Románc, míg csak lehet(JK) ~ Befejezett

13.rész

Amilyen hamar fellobbant közöttünk a romantika, annyira hamar vége is lett, hiszen Jungkook másnap reggel elhagyta a házat, ezzel engem is hátra hagyva. Reggel, amikor felébredtem nem volt mellettem, aminek nem szenteltem sok figyelmet, nem fogalkoztam azzal, mit csinál vajon. Így telt el az első napom, teljes tudatlanságban és nyugalomban, nem tudtam, hogy merre jár, mit csinál, úgy gondoltam majd valamikor hazajön. Nem kerestem, nem gondoltam rá, csak elvoltam magamnak mintha egy átlagos napot élnék meg. 

A második napon összevont szemöldökkel keltem egyedül az ágyban. Kerestem, kutattam valami nyom után, legyen az egy levél, egy üzenet vagy valami ami okot adhatnak Jungkooknak arra, hogy elmenjen minden szó nélkül, engem egyedül hagyva az idegen házban, azonban sehol nem vettem észre semmi furcsát. Így hát benyeltem Jungkook hirtelen eltűnését és próbáltam mindeféle elméletet kiűzni az elmémből azzal kapcsolatban, vajon hol lehet, mit csinálhat és legfőképpen miért ment el. 

Egy hét magány és egyedüllét után aztán végül megpróbáltam kimenni a házból, hogy körbenézzek a környéken, mert elöntött az aggodalom, mi van ha esetleg beteg, rosszul lett, megsérült és nem az, hogy nem akar, egyszerűen csak nem tud hazajönni. Viszont hiába minden, az ajtót nem tudtam kinyitni, ahogyan az ablakokat sem, hiszen minden le volt zárva. Görcsöltem a gondolatra, hogy talán az egész vallomás, egész gyengédség csak egy csapda volt, hogy a benne lakozó, türelmetlen és kegyetlen lényét végre kiélhesse ismét rajtam. Sírtam, hiszen bezárt voltam, ismét mint egy rab tébláboltam a házban, azzal a különbséggel hogy legalább nem voltak rajtam láncok, mint valami veszélyes bűnözőn. 

Az esték kegyetlenek voltak. Nemcsak hogy rettegtem a síri csendben és korom sötétben, de folyamatosan képzelődtem. Képzelődtem arról, hogy Jungkook hazajött. Minden kis neszre felkaptam a fejem, s már minden hangot ajtónyitásnak hallottam, és mintha az életem múlna rajta, futottam le a lépcsőkön, hogy aztán találkozzak a semmivel. Mert Jungkook nem mutatkozott. Próbáltam olyanokra gondolni, amiket megtettem és neki nem tetszettek, azonban nem jutott eszembe semmi. Jungkook szerelmes volt, én szerelmes voltam, és a félreértések elkerülése végett egymás felé éreztük azt a bizonyos vonzalmat, fogalmam sem volt, vajon mi vezethette el őt tőlem, de bántott. Most, mikor a szívem kinyitottam felé, mikor úgy éreztem hogy talán képes leszek elfeledni a múltat magamra hagyott, egyedül a semmi közepén. 

Csak néztem a végtelen erdőt, könnyeim arcomat mosták, majd egy idő után csípték a szememet, ahogyan nem tudtam abbahagyni a sírást. Egyre csak fogyott az erőm, gyengültem a folyamatos elkeseredettségtől, várakozástól, reménytelenségtől. Kezdtem feladni. Kezdtem azt hinni, hogy játszott velem, hogy egy szava sem volt igaz, hogy én nagyobb hülye vagyok mint ő, amiért hittem neki. És Jimin emléke is kezdett beférkőzni a gondolataim közé, ezzel még jobban marcangolva a belsőmet. Mintha ők ketten összeszövetkeztek volna ellenem, hogy egységes erővel tegyék tönkre a lelkem. 

Az a nap is egy volt a sok közül, Jungkook távozása óta. Én felkeltem, elkészültem és lassacskán lebotorkáltam a konyhába, hogy reggelit egyek. Azonban megtorpantam, ahogyan megláttam az asztalon egy nagyobb méretű, fehér borítékot. Az ég világon semmi nem volt rajta, ezzel érdekessé s egyben ijesztővé is téve a tárgyat. Körbepillantottam a helységben, hátha meglátok valami nyomot arra, hogy ki járt itt, egyáltalán mikor, de minden olyan volt, mint amire emlékeztem. Sehol senki és semmi, csak ez a boríték és én. Remegő kezekkel vettem magamhoz, majd leültem a nappaliban lévő kanapéra, hogy megnézhessem mit is takar magában. Nem kellett megerősítés ahhoz, hogy tudjam, nekem szánták. 

Érdeklődve lestem bele, majd szedtem ki belőle tartalmát és először meg sem értettem, mit látok a képeken és a papírokon, viszont mikor tudatosult bennem az információ, amit ezzel mondani akartak nekem, remegő kezekkel tartottam magam előtt a papírokat. El kellett volna őket dobnom magamtól, meg kellett volna kímélnem magam attól a brutalitástól, fájdalomtól ami a képekből áradt, én mégsem voltam képes rá. Csak néztem ami előttem volt, észre sem véve, hogy a lelkem millió darabra törik, szememmel alig látok a könnyek miatt. 

Belém lett taposva, belém lett rúgva. Ott lettem még jobban megsebezve, ahol a legjobban fájt, ahol már eleget kaptam de ezek szerint még mindig elbírtam egy két döfést. Az érzés, ami átjárta mindenem új volt számomra, nem is tudtam, létezik e ekkora fájdalom, kín ezen a Földön, amit ember átélhet. Még én is meglepődtem azon a fizikailag is érezhető lelki seben, ami keletkezett bennem. Egy lyuk, amit sosem fog semmi és senki begyógyítani, egy olyan emlék, amit a legjobb orvos sem tudna kiűzni a fejemből. Könyörögtem magamnak, hogy ne tegyem tovább, de mégsem hallgattam a saját hangomra, a saját kiáltásomra, csak kínoztam, gyötörtem magamat csendben és némán. 

A képek bizonyítékok voltak. Bizonyítékok, amik minden reményt, minden boldogságot, minden életet adó percet, okot az életre elvettek tőlem. Amiket soha nem lett volna szabad látnom. Amiket más szándékkal adtak oda nekem, mint amit a végén okozott bennem. Ha már egyszer meghaltam, akkor ismét itt volt az alkalom, hogy egy részem elhagyja megnyomorodott testem és ne hagyjon hátra mást, csak egy roncsot. Egy emberi roncsot.