Miért én?

5.6K 256 38
                                    

Kiabálás, csattanás, majd egy halk sikoly. Ezek a hangok félelemmel töltik el az embereket, főleg reggel 6 órakor...de nekem ez az ébresztőm, ami azt jelzi, hogy ideje felkelnem és elmennem suliba, ha nem akarok szembenézni a részeg apámmal, aki épp anyámmal veszekszik a konyhában. Ahogy minden reggel felkellek és megágyazok, majd felöltözök és bemegyek a fürdőszobába, ahol rendbe teszem a hajam, megmosom az arcom és a fogaimat, ha ezzel kész vagyok vállamra dobom a  táskámat és lemegyek a nappaliba. 

Hallom ahogy anyukám sír, ahogy apám üvölt és tombol egyszerre, nem kímélve a tányérokat és a poharakat. Szeretnék bemenni anyához és megvigasztalni, de félek attól az állattól, aki az apámnak meri nevezni magát. 

Kijárati ajtóhoz megyek és felveszem a cipőmet, majd mikor kész vagyok elhagyom a házat, magam mögött hagyva egy kis időre ezt a pokoli helyet. Sétálva teszem meg a távolságot a suliig, hisz nem lakunk messze tőle, na meg még nagyon korán van, így van még egy csomó időm csöngetésig. A hosszabb úton sétálva fütyörészek magamban, ami miatt az emberek megbámulnak, de megértem őket. Ők nem hallják a hangom, csak én hallom, ők csak egy csücsörítő fiút látnak, sétálni a járdán. 

Sokan azt hiszik őrült vagyok, vagy egy fogyatékos, de egyik sem vagyok. Egyszerűen, csak nem beszélek, persze nem azért mert nem akarok, ha nem mert nem tudok. Régen beszéltem, még mikor kicsi voltam, de már nem megy, nem jön ki hang a torkomból és ezt az apámnak köszönhetem. Miatta némultam meg, miatta történt minden, miatta és anya miatt. Mert ők soha nem szeretek engem. Apa régen sokat bántott lelkileg, majd később fizikailag is...egy nap megragadta a torkom és fojtogatni kezdet. 

"Csak dögölj meg végre!"

Kiabálta, miközben a falhoz nyomot és jobban megszorította a torkom, persze én kapálóztam, próbáltam levegőt venni, de nem ment. Még csak 11 éves voltam. 

"Csak hallgass már el végre!." 

A szemei vérben forogtak, a nyála fröcsögőt, ahogy beszélt, a kezét pedig még erősebben megszorította a nyakam körül. Azt hittem meg halok...akkor rettegtem elsőnek attól, akit mindennél jobban szerettem. Elájultam, majd a kórházban ébredtem fel, ahol anyukámat láttam sírni az ágyam mellett. Könyörgött, hogy bocsássak meg neki...hogy miért kért erre? Mert végig nézett mindent...végig nézte, ahogy egy pillanatra kiszáll belőlem a lélek. Nem haragszom rá, apára sem haragszok. Anya fél apától, apa pedig csak részeg volt...én pedig rosszkor voltam, rossz helyen. Ahogy kikerültem a kórházból és haza mentem, többet nem beszéltem, nem tudtam hangot kiadni, pedig próbálkoztam, én annyira próbálkoztam, de nem ment. Utána pedig már nem próbálkoztam többet, hisz apa örült, hogy végre elhallgattam, anya pedig megnyugodott, hogy nem tudom elmondani senkinek sem, hogy mi folyik otthon. Nem mintha bárkinek is elmondtam volna, de azt hiszem ez már nem számít, már semmi sem számít. 

A suliba beérve leveszem a cipőmet és kinyitom a kis cipős szekrényemet, hogy kivegyem a benti cipőmet, mert ebben a suliban megkövetelték a váltócipőt. Azt vehettél fel amit akartál,de a  cipő kötelező volt. Ahogy benyúlok a cipőmért, valami élés dolog megvágja az ujjamat, ezért kirántom a kezemet és gyorsan ránézek az égő ujjaimra. Látok egy kis vágás nyomót a mutatóujjamon, ami pillanatok alatt vérezni kezd. Előveszek egy papírzsepit a zsebemből, majd rácsavarom a sértet felületre, de csak azért, hogyne piszkoljam össze a véremmel a ruhám. Nem akarom, hogy anya és apa mérgesek legyenek rám, amiért összevéreztem a pólóm. Bele néztem a szekrénybe, majd óvatosan kihalásztam a sok penge közül a cipőmet, amiből gondosan kiszedegetem az éles tárgyakat, majd végre magamra kaptam őket. Betettem az utcai cipőmet a helyére és visszacsuktam a szekrényajtót, majd elindultam a termem felé, ami a földszinten van a folyosó végén.  Majdnem minden órám ott van, ezért már csukot szemel is odatalálnék. 

Ments meg! /TaeKook/ ~Befejezett~Where stories live. Discover now