Ments meg! /TaeKook/ ~Befejezett~

Köszönöm.

Taehyung pov.

Lassan ülök fel az ágyban, óvatosan leszedve magamról a másik karjait, nehogy felébresszem. Már nagyon későre járhat, mivel az ablakon semmilyen fény nem szűrődik be, szobában a sötétség honol. Vak sötét miatt lassú mozdulattokkal mászok ki az ágyból, míg tekintetem a mellettem elhelyezkedőre esik, aki tudatlanul alussza édes álmait. 

Arcomra mosoly kúszik és elégedetten lépek az íróasztalához, ahol felkapcsolom az éjjeli lámpát, aminek a fénye nem túl nagy, de nekem épp elég ahhoz, hogy leírhassam búcsú üzenetem. Le is ülök az asztalhoz és kezembe veszek egy tollat, papírt, összeszedve gondolataimat írni is kezdek rá, megfogalmazva minden érzésemet benne. Elég kusza gondolatok járnak fejemben, de ami a szívemen van azt leírom neki, hadd tudja milyen boldoggá is tett engem ebben a párnapban. 

Soha senki se segített nekem, mindenki levegőnek nézett, átgázolt rajtam, ő mégis képes volt mellém állni, kedvemért hazudni és ezért nagyon hálás vagyok. Nélküle nem tartanék sehol sem, már nem is élnék, így az a legkevesebb, hogy megköszönöm neki. 

Ma reggel elmentünk a rendőrségre és vallomást tettünk, vagyis csak ő. Én továbbra is a kuka srácot játszottam, az elesett idiótát, ahogyan azt ők szerették volna. A rendőrök a szomszédjaimat is megkérdezték az esetről és szerencsére mindegyik elmondta, milyen ember is volt az én apám. Jó eséllyel anyát szabadon fogják engedni, én pedig mindent megfogok úszni. A tárgyalások nem sokára elkezdődnek, de nem akarok továbbra is Jungkook terhére lenni, így úgy döntöttem elmegyek. 

A rendőrök megengedték, hogy otthon megvárjam anyát, de Jungkook ragaszkodott ahhoz, hogy mellette maradjak a végéig. Nagyon kedves volt tőle, nagyon jólesett, de nincs keresni valóm itt. Mark gyűlöl engem és legszívesebben kinyírna a szemeivel, ahogyan én is őt, kivéve, hogy én a két kezemmel ölném meg. Jungkook apja se nagyon örül annak, hogy itt vagyok, amit meg is értek, hisz egy teher vagyok számukra. Mindenkinek jobb lesz, ha elmegyek, ahogyan nekem is, mert ha továbbra is maradok én kinyírom Markot. Ott fogom folytatni ahol elkezdtem, annyi különbséggel, hogy ezúttal senki nem fog róla leszedni, míg levegőt kap.

Megírva a levelet ellépek az asztaltól, miközben lekapcsolom a lámpát. Továbbra is mosolyogva nézek végig feketeségen, majd lépek ki az ajtón, végleg elhagyva szobáját, amiben oly sok mindent csináltunk ketten. Undorítónak érzem magam, de legalább meghálálhattam neki valamivel a segítségét, leróttam a tartozásom. 

Lemegyek a lépcsőn és egyenesen a kijárat felé haladok, ahol megállva felveszek egy tetszetős cipőt, ami jó is a lábamra. Emiatt megint elkap egy rossz érzés, mintha meglopnám őket, pedig ez nem igaz, én csak haza akarok valahogyan jutni. Soha nem hittem volna, hogy ennyire hiányozhat, majd a házunk...

-Hé. - Összerezzenek, ahogyan meghallom a hátam mögül ismerős hangot, de mikor eljut az agyamig a tulajdonosa elkap a méreg. -Mit csinálsz?! - Hallom ahogyan léptei egyre hangosabban szólnak, miközben megközelít, ezért felé fordulva ránézek. 

Mark látványától úgy érzem feltudnék robbanni. Annyi fájdalmat okozott már nekem, annyi kint, hogy legszívesebben kamatostul adnám neki vissza. Hanem lenne Jungkook testvére, már a halottasházban lenne az apám mellett. 

-Kérdeztem valamit, Kim. - Közelebb jön, de nem tud megijeszteni, többé már nem. -Gyere ide! - Parancsol rám, miközben maga elé mutat, akár egy kutyának szokás. 

-Elmegyek. - Válaszolok halkan, visszafogva hangomat, mivel nem akarom felverni az egész házat. 

-Nem mész sehova sem, míg meg nem kapod azt, amit érdemelsz. - Sziszegi fogai közül, vicsorogva rám, amire elmosolyodok és visszafordulok az ajtóhoz, annak kilincsére fonva hússzú ujjaimat. -Hallod! - Érzem ahogyan megragadja  karom, hogy visszatartson.