Ments meg! /TaeKook/ ~Befejezett~

Kétségek.

Taehyung pov.

Takaró huzatát piszkálva ujjaimmal nézek magam előtt lévő kis éjjeliszekrényre. Fából készült kis szekrény, ami olyan drágának tűnik, hogy ránézni is alig merek, hozzá érni pedig végkép nem. Tegnap Jungkook elhozott magához, a hatalmas villájába, amitől még az állam is leesett.  Nem tudtam, hogy ilyen gazdag, hisz sosem járt olyan márkás ruhákban. Sosem említette senkinek sem a suliban...mondjuk nem is beszél ott senkivel sem. Hiába népszerű sosem láttam körülvéve emberekkel, mindig egyedül ült az asztalánál és csendben elszórakoztatta magát. Általában zenét hallgatott, vagy aludt...bár láttam odakint is labdázni a többiekkel. Lehet mégis vannak barátai? Kezdem bánni, hogy őt soha nem figyeltem meg. Ő az egyetlen normális embernek mondható személy, aki még soha nem bántott, mondott rólam semmi rosszat, mégse törődtem vele. 

Gondolataimból pár kopogás szakít ki, ami az ajtó irányából jön. Nem nézek oda, válaszolni meg amúgy se tudnék, de szerintem ezt nem várja el tőlem az ajtóban várakozó, mivel hallom ahogy kinyílik a nyílászáró. Halkan lépeget oda mellém, egy tálcát téve az éjjeli szekrényre, amin van minden jónak mondható ennivaló. Jól néz ki, de semmi étvágyam, se pedig lélek energiám belőle fogyasztani. Fáradt vagyok, nem fizikailag, ha nem lelkileg.

A tegnap esti történéseket nem tudom feldolgozni épp ésszel, egyszerűen annyira gyorsan történt minden, hogy még mindig nem tudom elhinni, mit is tettem. Megöltem az apámat...a saját két kezemmel tettem ezt, amit akkor még annyira élveztem. Hogy tehetettem? Ha behunyom szemeimet még mindig látom apám arcát, ahogyan kiszáll belőle a lélek. Az arca hogyan is változik egy pillanat alatt sápadttá, majd élettelené. Majd beugrik anyám tekintette, ami tele van megvetéssel, mintha nem is engem nézett volna, ha nem egy szörnyeteget. 

-Enned kéne egy kicsit Tae. - Jungkook hangja halk és nagyon gyengéd, ami elég fura számomra. Még soha nem beszélt velem így senki sem, ezért szokatlan nekem, mondhatni idegen. Nyelve egy nagyot ránézek, meglátva aggódó arckifejezését. Nem kéne így néznie rám, hisz én egy gyilkos vagyok, nem pedig  az áldozat. - Nem tudom mi történt tegnap este, miért voltál tiszta vér, de jelen pillanatban nem is érdekel. Ha úgy érzed elakarod mondani, akkor, majd megteszed, nem erőltetem, de egyél. 

Kezével végigsimít arcom vonalán, letörölve onnan kosza könnyeimet, amik akaratlanul is kibuggyantak pilláim közül, hogy végig nyalhassák arcom bőrét. Nem szeretnék gyengének tűnni előtte, de olyan erős fájdalmat érzek szívemben, hogy nem tudom tartani magam. Egyszerűen, csak sírni akarok egész nap, addig míg könnyeim el nem fogynak és helyettük már nem marad semmi sem, csak a bennem tomboló szorító fájdalom, ami szép lassan megemészti szívem. 

Ezt akarom mégis annyira jólesnek gyenge érintései, közelsége, hogy úgy érzem beleörülök ebbe az egészbe. Félek a tettem utáni következményeitől, aggódok anya miatt, rettegek az egyedül léttől. Kétségbeesetten tartozni akarok valakihez, aki megnyugtat és elhiteti velem, hogy nem lesz semmi baj, minden rendben lesz, mert ez csak egy álom, amiből nem sokára felébredek. Apa odalent lesz és iszogat, míg anyukám a konyhában készíti az ebédet. Ez csak egy szörnyű álom lehet...hisz nem ölhettem meg az apámat! Nem lehetek gyilkos igaz?! Könyörgöm valaki mondja, hogy ez nem igaz. 

Könnyeim felfedező útra indulnak arcomon, mindenhol benedvesítve az ottani bőrt, míg ajkaim remegni kezdenek a visszafojtott sírás miatt, amitől már torkom is fáj. Jobban összehúzom magam, míg az egész testem remeg a sírás elő hullámai miatt. Jungkook sóhajt egyet, ahogyan kezét elveszi arcomtól és inkább hajamba fúrja ujjait, simogatva fejbőröm. Kellemes érzéstől erőt veszek magamon és felülök az ágyban, ami nagyon nehezen sikerül, csak. Az ágy mágnesként vonz magához. Kisírt szemeimet Jungkookra emelem, aki alsó ajkát fogai közé véve harapdálja, tehetetlenül figyelve engem. Karjaimat magam mellől felemelve nyaka köré tekerem, közelebb húzva magamhoz, hátha enyhíthettem ezzel fájdalmamat. Fejemet vállára ejtem, odahullajtva tovább azokat a fránya könnyeket, amik nem akarnak elfogyni, sőt még több és több szabadul ki, amitől már látni se látok rendesen. Karjaival ő is átkarolja derekamat, míg arcát enyémnek nyomja, ami meglep. Muszáj vagyok felemeli a fejem, hogy a szemeibe nézhessek. Arcán egy kis mosolyt látok, amit nem is tudok hova tenni, ezért értetlenül nézem tovább, de ő nem törődik értetlenné vált arckifejezésemmel, inkább egyik kezét tarkómra teszi. Közelsége miatt pillanatok alatt zavarba jövök és érzem, ahogyan égni kezd az arcom, de hogyne égne, mikor ilyen leheletnyi távolsággal van tőlem. Elszeretnék hajolni, mert tényleg nagyon zavarba ejtő a dolog, de fogja a tarkómat, így nem megy. Eltudnám lökni magamtól, de a kezeim nem akarnak mozdulni, sőt még jobban átkarolják nyakát, mintha saját életre keltek volna és megakarnák szakítani azt a kis távolságot is  tőle. A gondolattól, csak még jobban vörösödni kezdek és már a szívem is megszokottól hevesebben kezd dobogni. Nem értem, miért reagál rá így a testem, de kezd megijeszteni ez az egész.