Ments meg! /TaeKook/ ~Befejezett~

Váratlan vendég.

Nagyon nehezen ébredtem fel reggel. Fáradtnak és kimerültnek érzem magam, pedig tegnap időben lefeküdtem. Lehet a tegnapi nap miatt érzem magam ennyire fáradtnak? Jungkook nagyon fárasztó és idegtépő személyiséggel van megáldva. Na meg az a hatalmas önbizalma. Megrázom a fejem és inkább ki kelek az ágyból. Szerencsére már szombat van, így nem kell bemennem abba a pokoli helyre, amit iskolának neveznek. Nem kell  látnom, se Markot se a pincsijét. Se pedig a feketeséget.  Leveszem magamról a pizsamámat és kiveszek a szekrényemből egy egyszerű fehér, kinyúlt  pólót és egy rövid narancssárga nadrágot, ami újkorában még neonszínben pompázót. Mivel nem megyek sehová és nem kell elrejtenem a sebeket a testemen, így nem kell rengeteg ruhát magamra vennem, se pedig arányban elfogadhatót. Az iskolába muszáj vagyok, de itthon nem. Hisz minek rejtsem el azt, amit ők okoztak nekem? 

Felveszem a ruháim és elhagyom a szobát, hogy elmehessek a fürdőszobába. Ahogy beérek a kis helyiségbe rögtön a tükör elé lépek és jól szemügyre veszem az arcomat csúnyító sebeket.  Olyan mintha egyre, csak rondább lenne. Tudom nemfog begyógyulni egy-két nap alatt, de akkor is. Hatalmas sóhajt eresztek ki az ajkaim közül, miközben megengedem a csapot és alá teszem a mancsaimat. Megmosom a sebes arcomat, ezzel is hűsítve egy kicsit a fájó sebeket, majd gyorsan megmosom a fogaimat is. Úgy döntöttem nem megyek le reggelizni, mert kitudja apa most milyen hangulatban van. Tegnap mikor haza értem, akkor még nem volt itthon, de az este felé haza talált. Nem volt rosszkedve, sőt nem is szólt hozzám, se pedig anyához. Szó nélkül, ránk sem nézve vonult fel szobájába és zárkózót be. Engem nem zavar a dolog, de láttam anyán, hogy őt igen. Szomorú volt és kétségbeesett. Betegesen ragaszkodik, ahhoz az emberhez.

Kimegyek a fürdőszobából és visszasiettek a szobámba, vigyázva nehogy találkozzak valamelyik családtagommal is. Gyors még is halk léptekkel lépek az ajtóm elé, majd ugyan azzal a mozdulatokkal nyitom ki és megyek be rajta. Becsukom az ajtót, majd óvatosan be is záróm, nehogy bárki is belépjen rajta. Hétvége van, ami azt jelenti, apa itthon van és egész nap inni fog. Én pedig nem akarok a szemtanúja lenni annak, ahogy az ital elveszi az eszét és netalán újra rám támad. Ha anyának is van egy csöpp esze, akkor ő is bezárkózik a szobájába és nem jön ki onnan egy darabig. De ahogy őt ismerem, nem ezt fogja tenni...ott lesz mellette és elfogja viselni azt, ami rá vár. 

Leülök az íróasztalom elé, ami előtt található az ablakom, azon bámulok ki. Szép idő van odakint, én még is idebent rohadok bezárkózva a négy fal közé. Odakint sem tudnék sok mindent csinálni, hisz nincsenek barátaim akikkel eltudnám ütni az időt, akikkel szórakozhatnék. Csak sétálni és ücsörögni tudnék. Hozzá vagyok szokva az egyedülléthez, ezért nem vagyok magányos. Inkább az zavar, ha valaki mellettem van. Talán ezért is érzek fojtogató érzést, mikor a feketeség a közelemben van? Ezért hiányzik az, hogy most nincs itt. Nem beszél hozzám, nem csipkelődik, nemér hozzám. Ránézek a csuklómra, ami még mindig duzzadt és lilás színben pompázik. Apa miatt néz ez így ki, vagy a feketeség miatt? Nagyon erősen megszorította...majd gyengéden megsimogatta. Elmosolyodok a kusza gondolatra, ami egy pillanatra végig suhant az agyamon. Végigsimogatom az ujjaim hegyével a duzzadt részt és behunyom a szemeimet. Ilyen érzés lehet, ha valaki törődik veled? Amikor nem azért érint meg, hogy fájdalmat okozzon, ha nem, hogy elmulassza azt? Nem értem. Még soha nem éltem át ilyet...ezért nem értem. Szeretném meg kérdezni tőle, szeretném megérteni. 

Átakarom élni...

Felnyitom a fáradt pilláimat és újra kivezetem a tekintettem az ablakon, ami olyan kicsi, ebben az apró kis helyiségben, hogy alig engedi be a napsugarait. Olyan akarok lenni, mint egy madár. Egy gyönyörű, szabadon lévő madár. Szállni akarok a felhők között, vígan, boldogan. Nem törődve a rossz dolgokkal, a gonosz démonokkal.