Ments meg! /TaeKook/ ~Befejezett~

Valami vége.

Taehyung pov. 

Nappali közepén állva nézek apámra, ahogy a nyálát köpködve kiabál, miközben nem kíméli bútorokat közelében. Anya mellettem állva sír és könyörög, hogy hagyja abba, ne tegye ezt, mintha ezzel megtudná állítani. Nem tudom mi történhetett, mi miatt dühös most ennyire, hisz mikor haza értem már javába ezt csinálta. Mivel nem mertem anyát egyedül hagyni, így maradtam és figyelemmel követtem, ahogyan szép lassan széttör mindent, nem hagyva abba egy pillanatra sem ordibálást. Hiába próbáltam elrángatni anyámat, ő nem jött velem, nem akart elmenekülni. Azt hittem tegnap óta érdekli testi épségem, de tévedtem...ugyan úgy dobna apa elé ahogyan mindig is szokta. Jobban érdekli ez a dühöngő állat, mint a saját fia, aki már így is sérült. 

Tegnap mikor haza értem és apa nekem támadt Jungkook miatt, azt hittem megfog ölni, nem kellett volna neki sok hozzá. Ha nem futok be a fürdőbe és zárom magamra az ajtót már nem élnék, nem kéne ezt az egészet végignézem. Végre nyugtom lehetett volna, ha nem vagyok olyan gyáva és menekülök el előle. Talán most végre megkaphatom azt amire oly rég vártam, véget érhet ez a szörnyű élet és én is boldog lehetek valahol máshol, talán a mennybe, de a pokol sem lehet rosszabb. Ennél már minden sokkal jobb lehet. 

Apa végre abbahagyja az őrjöngést és felénk nézett vérbe forgó szemekkel, vicsorítva akár egy megveszett kutya. Megindul felénk, ebben az időben meg is érzem anya kezeit a karomon, amivel erősen szorítani kezdi félelmében, míg könnyei szaporán folynak le sebes arcán. Én vele ellentétben nem érzek félelmet, se semmi mást. Nincs miért félnem, már nem tehet velem semmit, már nem tud kárt okozni bennem ennél jobban. Már az sem érdekkel, ha megüt, vagy ha megöl. Annyira belefáradtam az egészbe. 

Odaérve hozzánk megragadja karomat és elránt anya mellől, amit hagyok, nem ellenkezek hisz nincs értelme, nem győzhetek ellene. Anya felsikít és utánam kapva húz vissza, majd elém áll, ami nagyon meglep és egyben össze is zavarodok. Sírva tárja ki előttem karjait, védelmezve így apámtól, de az nem hagyja annyiban. Megragadja vékony vállát és ellöki előlem. 

-Maradj ott! - Kiabál rá teljes erejéből, amitől gyenge teste megrezdül, félelem miatt ledermed. Felém fordul és megragadja pulóverem, ezzel közelebb rántva magához, beleégetve őrült tekintettét enyémbe. -Miért nézel rám így?! - Ránt rajtam egyet, ami fáj, de nem mutatom ki, nem adok neki ennyi örömöt. - Tudom mire gondolsz! Azt hiszed nem vagyok elég jó, igaz? Egy semmirekellő vagyok, aki a saját családját sem tudja rendesen eltartani! - Lesütöm szemeimet, mivel már nem tudom tovább nézni őt. A látványától rosszul vagyok. -Válaszolj! - Elengedi pulóverem, ami után nem sokára megérzem öklét a gyomromba vágódni. Fájdalmasan összegörnyedek, odakapva kezeimet hátha enyhíthetem fájdalmamat. Hányingerem van és borzasztóan rosszul érzem magam. - Miért nem tudtál megdögleni?! 

Köhögve esek térdre előtte, amire elhúzza undorodva ajkait és hátat fordít nekem. Anyához közelít, aki ijedten pattan fel a földről és hátrálni kezd. Segíteni akarok neki, megakarom védeni, de nem megy...nincs hozzá elég erőm. Nem tehetek semmit,csak végig nézhettem ahogy bántja őt, több sérülést téve testére. Nem akarom ezt...bárcsak Jungkook itt lenne és megölelne újra, ugyanúgy mint ma a suliban, miközben hátamat simogatva suttogja kedves szavait. Akkor nem hittem neki, de most bármit elhinnék, amit mondana, akkor is ha mind hazugság lenne. Csak mondjon nekem több olyan szépet, nyugtasson meg, hogy később minden jó lesz és ezek a szörnyű napok nem sokára elmúlnak. Azt, hogy nem sokára visszakapom az apámat, akit annyira szerettem kiskoromban, akire felnéztem és annyira csodáltam. Mondjon nekem több hazugságot, hadd higgyek el mindet. Hadd érezem azt, hogy még lehet minden másképp.