Ments meg! /TaeKook/ ~Befejezett~

Apja fia.

Taehyung pov.

A szőnyegen ülve még mindig a tévét nézem, amin már rég vége van a híradónak, mégsem tudom elszakítani üveges tekintetem a készülékről. Hatalmas bűntudatot érzek és, ha lehetne rögtön szaladnék anyukám után, könyörögve a rendőröknek, hogy engedjék el. Kiakarok tálalni nekik, elmondani, hogy megérdemelte az a rohadék a halált, sőt még annál is többet érdemelt volna. Ha tudnák mi történt otthon, akkor talán elengednék anyát és eltitulálnák önvédelemnek az egészet. Anya szabad lenne, ahogyan én is, apát pedig, majd temetésekor megsirassuk és dobunk oda neki egy darab gazt, hadd örüljön. Többet nem is érdemelne azaz állat. Valamit tennem kell. Ha most bemegyek a rendőrségre és előadok nekik egy szép történetet, akkor vajon bevennék? Az évek alatt rohadt jó színész vált belőlem, így a sírással sem lenne gond, ha arra vágynának a rendőrbácsik. Kell földhöz vágom magam és eljátszok egy rohamot, csak engedjék ki az anyámat. Ő nem tett semmit, sőt már így is annyit szenvedett, most már hagyják békén. 

Felállok a padlóról és kinyomom a tévét, majd gyorsan végignézek magamon. A nadrág már megint a térdemet veri, így nem mehetek el a rendőrségre! Biztos van valami normális ruhája is Jungkook-nak. A szobában lévő egyetlen szekrényhez megyek, amit kinyitva szembe találom magam egy csomó márkásnál-márkásabb ruhával. Bele is vetem magam a ruhahalomba és kiszedek egy nadrágot, amiben van öv, így az ágyra dobom, az mellé keresek egy vékony, rövid ujjú pólót, hadd lássák , csak az emberek milyen sérülések is vannak a testemen. Többet nem rejtem el őket, mert ahhoz, hogy nyertesen kerüljek ki ebből a helyzetből muszáj vagyok mutogatni a testemen lévő színkabarkát. 

Ki is választok egy fehér pólót, így gyorsan átveszem a talált ruhákat. A szekrény ajtaján tükör van, ezért van lehetőségem megcsodálni a zöldes, lilás monoklijaimat képemen, amik most kapóra is jönnek. Kezdem is bánni, hogy ilyen hamar meggyógyult a Mark miatt okozott lilás zúzódás nyakam körül, mert most azt is simán apámra kenhettem volna, na mindegy. Már csak cipőre lenne szükségem, de azt majd szerzek odalent, biztos van pár a bejárati ajtónál. Mindennel kész vagyok, már csak egy valami maradt...meg kéne tudnom szólalni, hisz anélkül nem fogom tudni kibeszélni az egészet. 

Megköszörülöm a torkom, majd párlégzés gyakorlat után a tükörbe nézek. Tekintetem ellágyítom és próbálok úgy nézni, mint aki pillanatokon belül elsírná magát. Ajkaimat szétnyitom és valami hangféleséget próbálok kinyögni, de most valamiért nem akar sikerülni, pedig az előbb már ment. Köhögök párat, ezzel is megtornásztatva a rozsdás hangszálaimat, majd újra megpróbálkozok a beszéddel. 

-É..n..ne..v..e..m- Esküszöm mint egy rohadt fogyatékos. Miért megy ez ilyen nehezen?! Régen beszéltem, így kitudom ejteni a szavakat, de már olyan rég nem szóltam egy szót sem, hogy valamiért nem akarnak számra jönni a betűk. Gondolkodnom kell percekig, hogy milyen betű után, mi jön. Mint egy retardált. - Tae...h..y.u..n...g? - Kérdően nézek saját magamra a tükörben,mintha saját magamtól várnám a választ. - Taehy..ung.  - Már majdnem! Még egy kicsi. - Taehyung! - Ejtem ki nevem már tisztábban, érthetőben, ami után rohadt boldog leszek és legszívesebben körbeugrálnám az egész szobát. A hangom elég szokatlan, mintha nem is belőlem jönne, ha nem valaki másból, nagyon szokatlan és idegen, de nagyon tetszik. - A nev..em Taehyung. - Tökéletes már, csak gyakorolni kell egy kicsit útközben és már el is énekelhetem nekik, ha szeretnék. 

Még egy kicsit gyakorolok a tükör előtt, több mondatot is kicsikarva magamból, hogy majd ott is nagyon jól menjen és ne nézzenek annyira retardáltnak. Mikor már  úgy érzem menni fog, akkor visszacsukom a szekrény ajtaját, összehajtom a levett ruhákat, mivel én egy ilyen illedelmes kölyök vagyok. Gondolkodom azon, hogy írok egy levelet Jungkook-nak, ne aggódjon miattam mikor meglássa az üres szobát, de végül elvettem az ötletet. Jobb lesz neki, ha nem nagyon folyik bele ebbe az egészbe, mert a végén még ő is bajba kerülne, hanem sikerülne a tervem. Nagyon kedves volt velem, hogy befogadott és ezért örök életemre hálás leszek neki. Nélküle nem itt lennék, ha nem a halottasházban, miközben szegény anyám szenved a börtönbe az én bűnöm miatt. Ideje megemberelnem magam és nem elmenekülnöm a felelősség alól. Persze nem fogok színt vallani és leülni a büntetésem, mivel nem érzem azt, hogy megérdemelném, de azért kiszabadítom onnan az anyám. Gyáva egy nő és nem egy minta anya, de ő az egyetlen családtagom, aki megmaradt nekem.