Menedék (CP ff)

1. Kezdet

A téli erdő sötét volt és nesztelen, nekem pedig nem volt zseblámpám. Nem mintha sokat segített volna. Még csak alig egy hete költöztem ide, még a várost sem ismerem, nem hogy az erdőt. Az osztálytársaim, akikkel idejöttem, eltűntek, mire elvégeztem a dolgomat, sőt, még valószínűleg 'viccből' a kabátomat is elvitték. Legalább a táskámat a telefonommal és a kulcsaimmal nem lopták el, mondjuk ez sem nyújt túl sok vigaszt. Térerőm nincs, a szüleim messzebb élnek, mást pedig itt nem ismerek.

Nem tehettem mást, elindultam arra felé, amerről szerintem jöttünk. Elég veszélyes és ijesztő a vaksötétben, pláne, ha a tetejébe még hideg is van. Csak egy pulóver és egy hosszú ujjú felső volt rajtam, amik nem védtek meg a mínuszoktól. Egy idő után minden egyes lépésem egyre súlyosabb és súlyosabb lett, mintha ólomból lettek volna a lábaim.

Hirtelen megbotlottam valamiben és a fagyott földre zuhantam. Eddig is kerülgetett a sírás, de amikor megpróbáltam felállni és a bokámba nyilallt az az éles fájdalom, nem bírtam tovább magamban tartani. Összerogytam. Összetörtem. Feladtam a próbálkozást, hogy hazajussak. A hideg tőrként járta át az egész testemet, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon.

Hogy lehettem ennyire naiv?! Még nem is ismertem őket, mégis képes voltam megbízni bennük. Idióta, megérdemled, hogy halálra fagyj! - mondtam magamnak. Egyre problémásabbnak tűnt nyitva tartani a szemem. Tudtam, hogy eljött a vég.

De ekkor valami felvett a földről. Egy utolsó erőfeszítéssel még egy pillanatra résnyire kinyitottam a szemem, de csak egy elmosódott, fehér foltot láttam arc helyett, majd mindent ellepett a sötétség.

-Faith Artmenson. - búgta a fülemben egy mély hang.

Kirázott tőle a hideg, de válaszoltam.

-Ki az?

-Én vagyok a sötétség az emberek elméjében, a reszketés a szívekben. - mondta. Hangja mély suttogás volt, mely úgy visszhangzott, mintha egy nagy, üres tér falairól verődne vissza. - De többen úgy ismernek, mint Slenderman.

Slenderman. Azt hittem róla, hogy legenda, egy rémmese, amit a gyerekek ijesztgetésére találtak ki, hogy ne kóboroljanak az erdőben. Egy nem létező szörnyeteg, aki gyűlöli az emberiséget és előbb tépne cafatokra bárkit a csápjaival vagy kergetne őrületbe, mint hogy leálljon beszélgetni. Ehhez képest most mégis ezt teszi. De miért?

-M-mit akarsz tőlem? - rebegtem.

-Segíteni akarok rajtad.

-Miért akarnál segíteni egy magamfajta emberen? - kérdeztem kicsit felbátorodva. - Úgy tudtam, az a célod, hogy elpusztítsd az embereket, mert csak romlást okoznak. Ha meghalok, annál kevesebb ember mocskolná be a földet a létezésével.

Csend. Azt hittem elment, de aztán újra megszólalt.

-Így van, - válaszolt. - azonban megkímélem azokat, akiket méltónak találok az életre. Te pedig méltó vagy rá. Különb vagy a többieknél. Éppen ezért van szükségünk rád.

-Szükségetek?

-Ha elfogadod az ajánlatom, megmentem az életed és képességekkel ruházlak fel. - magyarázta. - De te cserébe a csatlósom leszel és felajánlod nekem mindened, amid van, beleértve önmagadat is.

Ezen a ponton komolyan elgondolkodtam. Megéri-e azért életben maradnom, hogy utána ezt a lényt szolgáljam, akiről a legendákon kívül semmit sem tudok? Akarok én egyáltalán élni? Eddig nem sok jót kaptam még benne, csak magányt és keserűséget. De a halál gondolata... Hogy nem tudom, mi vár rám a túloldalt, ha egyáltalán van ott valami...

Tulajdonképpen arról kell döntenem, hogy életben maradnék-e ebben a jól ismert szürke világban, mint a szolgája vagy bele akarok vágni a totál ismeretlenbe, ami akár a nagy semmi is lehet, vagy rosszabb. Ez az egész gondolat számomra legalább annyira ijesztő volt, mint Slenderman létezésének ténye.

-Nos, mi a válaszod?

-E-elfogadom az ajánlatot. - jött ki nagy nehezen a számon.

-Helyes. - dünnyögte. - Akkor a feladatod mostantól egy menedék fenntartása.

-Egy menedék?

-Igen. Egy hely, ahol a gyilkosaim eltűnhetnek az üldözőik elől.

-Miért gondolod, hogy én képes vagyok egy ilyen helyet biztosítani?

-Oh, Faith, - nevetett. - én mindent tudok rólad. Tudom, hogy egyedül élsz a nagyszüleid egykori birtokán, egy szántóföld és egy használaton kívüli ház szomszédságában, távol a szülői háztól, hogy a helyi gimnáziumba járhass. - egyszerre rémített meg és tett kíváncsivá, hogy honnan tudhat ennyi mindent rólam. - Az a ház tökéletes lesz. Ha elszállásolod és ellátod őket, szavamat adom, hogy nem fognak bántani.

-R-rendben. - nyeltem.

-Emellett még egyéb kisebb munkákat is rád fogok bízni.

-Milyen munkákat?

-Majd meglátod. - kerülte ki a kérdést. - Egyelőre elégedj meg azzal, amit elmondtam. -kerülte ki a kérdést.-Majd szólítalak, ha megbízásom van számodra. Addig is, engedj be mindenkit a házba, aki menedéket kér!

-Honnan fogom tudni, hogy nem ellenségek? - kérdeztem még gyorsan.

-A képességek, melyekkel felruházlak, a segítségedre lesznek ebben.

Mielőtt további kérdéseket tehettem volna fel, eltűnt. Illetve, gondolom, hogy eltűnt, elvégre őt magát nem láttam, csak éreztem a jelenlétét. Most viszont, hogy itt hagyott, magába nyelt a sötétség és a csend.

....................................................................................................

Ez lenne az első irományom, amit kirakok. Remélem tetszeni fog! :)