Menedék (CP ff)

12. - A doboz

Még volt egy kis időm, mielőtt nekiláttam volna ebédet főzni, úgyhogy elmentem tusolni. Miután végeztem és kinyitottam az ajtót, Jeffel találtam szembe magam. Egy szál farmerban állt előttem, törölközővel a kezében, várva, hogy bejuthasson a fürdőszobába. Annyira meglepett, már csak az, hogy ott állt az ajtóban, hogy majdnem ledobtam magamról a törölközőt.

-Ah, máris dobálod lefelé a textilt? – húzta kaján mosolyra a száját.

-Chh. – kerültem ki, lehajtott, paprikapiros fejjel.

Éppen elsétáltam mellette, amikor hirtelen rácsapott a fenekemre. Mire eljutottam volna odáig, hogy lekeverjek neki egyet, addigra már berohant a fürdőszobába és az ajtót magára zárva röhögött, mint egy óvodás.

-Fulladj bele a kádba! – kiabáltam be, amitől ő még harsányabban röhögött.

Fejemet ingatva mentem be a szobámba és azon kaptam magam, hogy engem is ráz a röhögés. Azért be kellett látnom, poénnak tényleg nem volt rossz, de ha meg meri ismételni, letöröm a kezét és azzal verem agyon.

Még mindig kuncogva bezártam az ajtómat, elhúztam a sötétítő függönyeimet, aztán hagytam, hogy a törölköző lecsússzon rólam, miközben a gardróbomhoz sétáltam. Nem terveztem sehova se menni, ezért csak egy fekete rövidnadrágot és trikót vettem föl, egy vörös boleróval, hogy valami mégis melegítse a hajamtól vizes vállaimat.

Miután felöltöztem, leültem a földre a tükröm elé egy fésűvel és nekiláttam kifésülni kócos fekete loboncomat. Egy idő után a tekintetem az ágyam alá siklott. A félhomály ellenére tökéletesen kivehető volt a doboz, amit a titokszobában találtam. Az érzékeim arra utasítottak, hogy nyissam ki, viszont nekem nem volt hozzá...

A kezem ledermedt, mielőtt végighúztam volna a hajamon a kefét. Pár pillanattal később felkaptam az íróasztalomon heverő kulcsocskát és benyúltam a dobozért. Az ágyamon ülve bedugtam a kulcsot a zárba. A szívem szaporább ritmust vett fel, ahogy a kis zár kattant. Nyeltem egyet és lassan felnyitottam a doboz tetejét.

Legnagyobb meglepetésemre egy nagyjából húsz centi hosszú, aranycsövű, antik hatású pisztolyt találtam, bársonyba fektetve, mellette egy dobozzal, amiben a megfelelő kaliberű töltények sorakoztak. Megbabonázva vettem ki a meglepően könnyű fegyvert. Úgy tűnt, nem használták túl sokszor, de rendszeresen gondozták. Nagyapámra gondoltam: mindig is imádta a lőfegyvereket, különösen a speciális, nem mindennapi pisztolyokat, de a nagyanyám hallani sem akart róla, hogy bármilyen nemű fegyver is kerüljön a házába. Papa pedig a nyilvánvaló jelek szerint titokban mégis vett vagy csináltatott magának egyet és a mamám hőn szeretett titokszobájában dugdosta. Milyen ironikus.

A pisztolyt forgatva kiszúrtam a markolat alján egy szót, amit arany betűkkel véstek a fába: Marilyn. A szemöldökömet ráncolva futtattam végig az ujjamat a néven. A nagyapám annyira szerethette ezt a pisztolyt, hogy még nevet is adott neki? Vagy egy Marilyn nevű nőtől vásárolhatta?

A gondolataimból hirtelen kinti neszek rántottak vissza. Visszacsomagoltam a pisztolyt a bársonyba és az ajtóhoz osontam. Mivel a hangok a konyhából jöttek, ezért nem nagyon hallottam, hogy mi a beszédtéma, de a hangok tulajdonosait és hangszínét felismertem. Jeff és Toby egyre nagyobb hangerővel vitatkoztak, majd hirtelen puffanások, tányértörések és más emberek kiáltozását hallottam.

-Mi a fene?! – léptem el az ajtótól.

-Már megint összekaptak. – jött a válasz a hátam mögül.

Olyan hirtelen fordultam meg, hogy háttal nekiestem az ajtónak. Az íróasztalomon egy nyolc év körüli kislány ült, egyszerű, rózsaszín hálóingben, ami alig-alig villant ki a hullámos, hosszú hajzuhataga alól. Nagy zöld szemeiben szomorúság csillogott, ahogy rám nézett. Ártalmatlannak éreztem, bár amilyen aranyos volt, az ösztöneim nélkül is annak könyveltem volna el.

-Sokszor vitatkoznak? – kérdeztem tőle, mintha az ittléte teljesen normális lenne.

-Igen. – bólintott. – De akkor általában valaki mindig szétszedi őket. Most viszont...

Lehajtotta a fejét és a válla rázkódott a halk sírásától, ahogy a kezében szorongatott macit magához ölelte. Összeszorult a szívem és az öklöm. Egyszerre sajnáltam ezt az ismeretlen kislányt és haragudtam a kint dulakodó fiúkra. Egy hirtelen gondolattól vezérelve kivettem a pisztolyt és megtöltöttem a tárat.

-Le akarod őket lőni? – ugrott le az íróasztalomról, tágra nyílt szemekkel meredve rám.

-Nem, három töltény kevés lenne ahhoz. – mondtam, próbálva az ideges hangnem helyett valami lágyabbat megütni. – De ahhoz bőven elég, hogy visszarántsam őket a valóságba.

Kinyitottam az ajtót és a konyhába rohantam. Toby szájmaszkja a földön hevert, Jeffel együtt, aki a fájdalomtól és a dühtől morogva szorongatta a még be nem kötözött harapást. Masky és Ben Toby karjaiba kapaszkodott, hogy megakadályozzák az őrjöngő fiút abban, hogy a baltáival lesújtson Jeffre.

-ELÉG! – kibiztosítottam a pisztolyt és magasba emelve elsütöttem egy lövést.

Mintha a távirányitóval megállítottam volna egy filmet, úgy merevedett le ez a valós jelenet is. Mindegyikük kikerekedett szemekkel és tátott szájjal meredt rám, kivéve Hoodyt, aki a sarokból videózta az egészet.

-KAPCSOLD KI ROHADT GYORSAN AZT A BÚVAL BASZOTT KAMERÁT, MIELŐTT ÉN TESZEM! – amint felé fordítottam a pisztolycsövet zsebre dugta a készüléket és megadóan feltette a kezeit.

-TE PEDIG LETESZED AZOKAT A SZAROKAT! – üvöltöttem Tobyra, akit szintén nem kellett kétszer kérni.

-Faith-

-KUSS LEGYEN! – fojtottam Benbe a szót. – LESZAROM, MIN VESZTETEK ÖSSZE, KI PROVOKÁLT KIT ÉS MIVEL, DE HA EZ MÉG EGYSZER MEGISMÉTLŐDIK MINDENKINEK SZÉTLÖVÖM A SEGGÉT, VILÁGOS?!

Hevesen bólogattak, miközben megmozdulni is alig mertek. Pár percig senki nem tudott - vagy mert - megszólalni. Látszólag mindenki a cipője orrát nézegette. De aztán Toby megszólalt

-Felt-takarítok.

-Toby, szerintem most inkább menjünk! – húzta ki magával Hoody.

Toby még egy bűnbánó tekintettel visszapillantott rám, aztán kiment a társaival.

Jeff a fájdalomtól eltorzult arccal kuporgott a konyhakövön.

-Ben, mi van vele? – hallottam meg mögülem a kislányt, akit ismét a sírás kerülgetett.

-Toby megütötte. – mondta. – De a varratok szerencsére nem szakadtak föl.

Lehajtottam a fejemet. A józan eszemre hallgatva legszívesebben lehordtam volna ezért és számonkértem volna rajta, de mivel én a szívemre hallgattam, ezért ezek elmaradtak. Letérdeltem mellé és a haját simogatva próbáltam lecsillapítani.

-Miért voltak itt? – kérdeztem, le sem véve a szememet Jeffről.

-Ellenőrizni akarták, hogy minden rendben van-e.

-És ti?

-Ben aggódott miattad, mert napok óta nem jelentkeztél. – válaszolt helyette a lány. – Én pedig vele jöttem, mert nem akartam egyedül maradni otthon.

-Értem.

-De szerintem most mi is menjünk. – mondta Ben kicsit még lesokkolva és megfogta a kezét. – Gyere Sally!

A kislány nem indult el azonnal. Aggódva kapkodta a tekintetét köztem és Jeff között.

-Minden rendben lesz vele?

-Vigyázok rá. – ígértem.

Sally halványan elmosolyodott és elsétált Bennel.

Csend telepedett a házra. Jeff egyre egyenletesebben és nyugodtabban vette a levegőt, már a fájó pontot sem szorongatta olyan erősen. Óráknak tűnő percekkel később felállt és minden szó nélkül kiviharzott a titokszobába. A konyhakövön ülve néztem utána egy ideig, aztán felálltam és nekiláttam a főzésnek.