Egy herceg egy vámpír herceg karmai között? Elrabolni egy herceget. Vajon mi lesz ennek a következménye?
Befejezve:2019.02.10.
1# herceg 2019.05.23.
2# királyság 2020.05.14.
2# rabság 2020.05.14.
Mikor unottan üdvözöltük egymást az ökrökkel Gibivel és Gabival, elmentem a mamámhoz a könyvekért amiket írt amég távol voltam, és történetesen rólam szóltak. Út közben elhaladtam apám dolgozószobája előtt ahonnan veszekedést hallottam. Evvel nem is törődtem volna, ha nem üti meg egy mondat a fülem botját.
-Az országomért jöttem apám!-Hirtelen torpantam meg, és akaratom ellenére is hallgatózni kezdtem.
-Ez még nem a te országod fiam! Majd 2 nap múlva, ha betöltöd a 20-at a tiéd lehet! De mint már nem egyszer elmondtam neked, addig meg nem lássalak még be nem töltöd! Erre most itt teremsz!-Fia?! Ha betöltőd a 20-at tiéd lehet?! Mi a fészkes fene folyik itt?!
-Na és azzal a szerencsétlennel mi lesz?-Kérdezte megvetően az ismeretlen.-Elmondta már neki apám?-A kérdéssel csak bűntudatot akart vele kelteni apámnak, de mivel neki lehetetlen, az én lelkemet kezdte el széttépni.
-Rojara?-Nevem hallatára, gyomrom görcsbe rándult és feszültem hallgattam tovább a beszélgetést.-Annak a félvérnek ha még az orra alá dörgölném se fogná fel! 17 évig úgy volt nevelve hogy ő lesz a király. Ha most elé állnék, szerinted elhinné?-Köpködte szinte a szavakat. Félvér? Én? Szemeim könnybe lázadtak és nem akadályozta őket senki hogy ne folyjanak végig az arcomon.
-Miért nem kérdezi meg maga személyesen?-Lábaimmal megindultam mielőtt még ott esek össze. Kismillió kérdés fogalmazódott meg bennem: Miért? Milyen félvér? Ki ez a fickó? Elbaktattam a szobámig és szinte beestem rajta. Az ajtónak támaszkodva magzatpózban kezdtem el zokogni, aztán sírni, és sírni, és sírni. Milyen félvér? Egész életemben hazugságban éltem. Elvették tőlem a tudatod, a lelkemet, a szívemet, és most még az utolsó reményfonalam is elvágták. Azt reméltem hogy ennyi boldogságom lehet. Hogy egy olyan tiszteletre méltó király leszek akit mindenki szeretni fog. De e helyett, most itt ülök és sírok. Sírok a semmiért. Azért amin nem tudok változtatni. Sírok azért amit a "szüleim" tettek velem, azért ahogy neveltek és megtettem egy olyan dolgot, ami mindig is nyomni fogja a szívem. Sírok az én szánalmas kis semmitérő életemért. Magyarázatot várok. De kitől? A könnyektől, amik már átáztatták nadrágom térdeit. Megnyugvást várok ezektől a könnyektől, pedig tudom, hogy nem fogom megkapni egyiket se. Négykézláb kúszok el, íróasztalomig, ahol a lámpát felkapcsolva, egy pergament és egy tollat a kezembe fogva, írni kezdtem:
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
[író: A dátum nem valós időt tükrözi] A helyesírással nem bajlódva firkáltam le a mondatokat. Mély levegőt vettem miközben tovább zokogtam, és elképzelni nem tudtam, hogy mikor fogja bárki is megtalálni ezt a levelet. A levelet Franznak címeztem. Az egyetlen embernek, akiről tudtam hogy szeret és hogy nem hazudna nekem. A könnyekkel teli levelet belecsomagoltam a legközelebb eső borítékba és csak annyit biggyesztettem rá: A végső búcsú. Felálltam a székről, összeszedtem magam és fel pengével a kezembe (amit az éjjeli szekrényem fiókjába tároltam) indultam meg a 4. olyan személyhez, aki ha másért nem is, de a hasáért biztos szeret valamilyen szinten. Az istállónál egy kantárral lovamon Cédruson, indultam meg a megadott koordinátára, a Pokol fája vízeséshez.
