Azt Hittem Álom Volt

~44. Rész~

*Jackson szemszöge*

Még folytattuk a beszélgetést, miután Seo Min elment. Már rég nem figyeltem, egyszerűen nem tudtam nyugodt maradni és csak remegtem. Megpróbáltam elrejteni az aggodalmaimat. Kb. a tizedik buta kifogásnál tarthattam épp, a történtek megmagyarázására a fejemben, amikor egy sikítás zökkentett ki a gondolataimból. Azonnal felkaptam a fejem.

-Ezt ti is hallottátok?-kérdezte Bambam tágra nyílt szemekkel.

-Seo Min!-kiáltott fel Jinyoung hezitálás nélkül.

Erre már mindenki felpattant a helyéről. Lesiettünk a földszintre, mint akit puskából lőttek ki. Amint leértünk, rögtön megpillantottuk a lányt. A földön ült és megdermedve meredt előre. Már nem volt lelkes és mosolygós, hanem inkább zaklatottnak tűnt és a sokk kiült az arcára.

-Seo Min? Jól vagy?-lépett oda hozzá Yugyeom.

-Mi történt?-nézett rá Jinyoung.-Elestél?

Seo Min egy szót sem szólt, hanem felemelte remegő kezét és előre mutatott ujjával.

Amit ezután láttam, az sajnos örökre beivódott az agyamba. Ezt a képet, pillanatot, érzést sosem felejtem el. Bárhogy is próbálkozom. Azóta is kísért, de nem mint egy rossz emlék. Mint valami...átok.

Egy ember vérben áztatva feküdt a földön. Vörös mindenhol körülötte. Teste mozdulatlan, ernyedt. Fekete sapkája tőle fél méterre, immár véresen hevert. Arca nem látszott, mivel hasán fekve érte el a.. a halál. Igen, halott volt. Felsőteste nem emlekedett le-föl, levegővételnek nyoma se volt. Borzalmas látvány volt.

Először senki nem bírta elhinni, mit lát. Viszont miután megfogalmazódott bennünk, olyan egyszerű szóval, hogy 'megrémültünk', nem lehet leírni azt a förtelmes, embert felemésztő és szétroppantó érzést ami ennek láttára elfogott mindenkit. Én pedig mellette még valami mással is küzdöttem.

Úgy éreztem, tudom ki az. Csak nem akartam elhinni. Mozdulni se bírtam. NEM, NEM LEHET Ő! Egyszerűen nem történhet ez! Nem, nem és NEM!!-küszködtem a gondolataimmal.

Miközben a társaság fele Seo Mint segítette felállítani a földről, saját rémületüktől elvonatkoztatva, a másik fele pedig mozdulatlanul bámult maga elé, én közelebb léptem a 'testhez'. Jinyoung végre kézen fogva felállította a lányt, de én épp nem tudtam ezzel foglalkozni.

Meg kell bizonyosodnom róla, hogy nem ő az!!-mondtam magamnak tovább. Léptem egyet, majd még egyet. Egészen addig, amíg oda nem értem mellé. Nem ő az, biztosan nem!! Minden lépés olyan volt, mintha egy tonna súly nehezedne lábaimra és azzal kéne haladnom.

Odanyúltam remegő kezekkel és összeszorított fogakkal, majd minden lelkierőmet összeszedve megfordítottam.

Tudod, néha vannak azok a pillanatok az életedben, mikor a dolgok borzalmasan állnak, de végül mégis megoldódnak és a végén nem jössz ki belőle rosszul.

Na, ez nem ilyen volt.

Az arc láttán kiment minden erő lábaimból, térdreborultam és a szemeimből irányíthatatlanul megindultak a könnyek. Sosem éreztem még annyira lesújtva magam, mint abban a kínzó pillanatban. Szinte fizikailag fájt, széttépkedett belülről.

Amint a többiek észrevették, jöttek a segítségemre, én viszont egyre homályosabban láttam. Nem ájultam el, de az ezutáni történésekre már csak darabokban emlékszem. Olyan volt, mint egy hosszú szédülés...

~Egy héttel később~

Az elmúlt hét borzalmas volt és ez még gyenge szó rá, de kezdek egy kicsit jobban lenni. Ebben a barátaim segítenek a legtöbbet.

Egy ideig nem bírtam senkivel kommunikálni, csak egyedül akartam lenni, de kezdett még magányosabb lenni így. Túl kellett esnem egyedül a gyászon és később talán könnyebb lesz..

Voltunk a rendőrségen is és kikérdeztek tőlünk minden információt, ami esetleg segíthet a nyomozásukban. Persze nem derült ki semmi az elkövetőről. Pedig a mi dormunk aulájában, olyan közel történt hozzánk, mégse sejtettünk akkor semmit.

Még Seo Min-t is kikérdezték. Erre a hétre a próbák nagy részét is fel kellett függesztenünk így nem láthattuk őt se, bár erre nem nagyon tudtam figyelni mostanában.

Viszont az egyik este, amikor még véletlenül se számítottunk rá, valami érdekes történt. Egy újabb álom...