rebellis valóság ↠ changlix

⁰³ ┇ ʟғ

Az időjárás nekik kedvezett: gyönyörűen ragyogott a Nap, csupán néhány felhőfoszlány úszott a tiszta ég elé. Felix késztetést érzett, hogy mosolyogjon ‒ a tavasz mindig ezt hozta elő belőle. Egyszerűen imádta az egyre hosszabb nappalokat, és az enyhülő éjjeleket is, amikor nem kellett három réteg ruhát húznia a munka miatt. Mindent összevetve, a tavasz és a nyár volt a két kedvenc évszaka. Lehet, hogy emiatt érezte magát annyira elevennek, miközben Channal az oldalán átvágott az istálló udvarán.

‒ Azt tudod, hogyan kezdesz neki? ‒ érdeklődött a barátja.

Hallott már erről a lóról, ahogyan mindenki más ezen a helyen. A lelke mélyén talán butaságnak is érezte, hogy Felix ilyen könnyelműen akart belevágni egy nyilvánvalóan elrontott kanca belovaglásába.

‒ Most még csak ötleteim vannak, de szerintem minden terv így indul ‒ rántott vállat. Igazából nem így gondolta, de nem vallotta volna be, hogy éppen ő, Lee Felix az, aki idegesen áll egy telivér elé.

Hogyan tehette volna? Az istálló személyzete csodálta őt a tudása miatt. Nyeregből páratlan lovasnak bizonyult, mint ahogyan emberileg is az volt. Tényleg szerették őt. Ezek után úgy érezte, kudarc lenne kijelentenie, hogy fogalma sincsen, milyen módon álljon neki a Rebellissel való munkának.  

Egyébként most – aránylagos –  nyugalom volt a talpalatnyi  karámban. Ez csak annyit jelentett, hogy a benne legelésző éppen nem azon ügyködött, hogy szétbontsa a fából ácsolt kerítést; mint ahogy tulajdonképpen egész előtte álló nap. Időnként teljesen megőrült, és látszólag ok nélkül rontott a korlátnak. Ez volt, amiben Felix nem hitt. Szerinte nem léteznek véletlenek, egyetlen egy sem. Logikus magyarázata van mindennek.

Néhány hónappal később jött rá, hogy tévhitben élt. Tervezetlen események sorából tevődik össze a sors, melyet nem mi, hanem a véletlenek írnak. 

‒ Persze, a legtöbb terv ötletekkel kezdődik, de az esetek nyolcvanöt százalékában nincs ott a lehetséges opciók között a lerokkanás, vagy mondjuk a halál ‒ juttatta eszébe Chan az akció árnyoldalát. 

‒ Emlékeztess, ha mondtam olyat bármikor is, hogy egyáltalán hozzá akarok érni a mai napon.

‒ Időkorlátot kaptál rá? ‒ érdeklődött tovább a göndör. 

A lépteik magabiztosan szelték át az udvart, majd pár méterrel a karámtól megálltak. Sok mód létezett az elrontott lovak nevelésére, viszont éles helyzetben sokkal bonyolultabbnak tűnt a szituáció, mintha elméletben gondoltak utána. Ez valójában tökre nyilvánvaló, de a nagy felelősség váratlanul ereszkedett Felix vállára. Semmi sem volt hátra, mint előre ‒ de életében először hosszan habozott, s inkább a válaszra fordította a figyelmét.

‒ Nem igazán... ‒ felelt. A szembogarai a kanca fekete testét pásztázták, aki a hangjukat hallva a lehető legtávolabbi sarokba távolodott. Az emberi hangok közelsége látványosan nem tetszett neki, leginkább idegenkedést váltott ki belőle: a nyakát feszesen görbítette, amíg a rét füvéért nyújtózott, aztán egyetlen harapásnyi táplálékkal gazdagodva a magasba emelte a fejét. Orrlukai kitágultak, s idegesen szagolt bele a levegőbe.

‒ Pozitív dolog, mert szerintem évek sem lesznek elegek, ha ezt nézzük ‒ bökött a fejével Chan a lóra. ‒ Maga a Démon szülte ezt ide, én mondom.

‒ Nem is tévedtél sokat ‒ helyeselt Felix, aki hosszú órákat töltött a telivér papírjainak és családfájának tanulmányozásával, hogy pontos információk birtokosává váljon ‒, mert anyai ágon Nightmare volt a nagyanyja. 

Az idősebb szeme ijedten nyílt ki. 

‒ Az a kanca, aki elvileg az élete utolsó évében szándékosan tette el láb alól az egyik munkást, vagy hogy is volt...?

‒ Ez csak mese. ‒ Felix hangja higgadtságról számolt be, holott őt is foglalkoztatta a lovászok között rebesgetett pletyka. ‒ A lovak nem gyilkosok.

‒ Erről meg fogom kérdezni Jisungot meg Minhot. Talán ők többet tudnak, mégis csak az istállófiúk beszélgetnek a leggyakrabban a galoppistállók körüli rejtélyes történetekről ‒ merült el azonnal a témában a sötét hajú. ‒ Így összetéve, már értem a dolgot. Nightmare összes leszármazottja problémás volt idegrendszert tekintve. Hiba volt ezt idehozni... 

Felix megelégelte a semmitmondó fecsegést. Nem vesződött azzal, hogy kitárja a kerítés kapuját, nemes egyszerűséggel felmászott a fa ácsolatra, majd a túloldalán könnyedén huppant a talajon; csizmája halk puffanással vájta a sarkát a pázsitba. Tényleg nem akart világmegváltó tetteket véghezvinni. Szimplán közeledni szeretett volna a nagytestű állathoz, hogy felmérje, mekkora a kár a viselkedésében, viszont a testi épsége is a fejében járt.

Érdekes ‒ sosem tartozott a gyáva emberek körébe, még csak elővigyázatosnak is kevésszer lehetett nevezni, mivel tudta és ismerte a saját képességeit, ám minden alkalommal, ha esélye volt rá, a határokig feszegette őket. Most pedig óvatosan sétált a kis területen, kiszemelve magának egy bizonyos pontot, ahol biztonságos távolságból figyelheti meg a kancát. Nyitva tartotta a szemét, ahogy guggolásba ereszkedett. Mindössze huszonöt méter állt közöttük, szinte semmi, ha a ló tényleg veszélyes egyed lenne, és a belső hangja nem első alkalommal figyelmeztette, mekkora őrültségeket hajlamos a saját nyakába varrni.

Ennek ellenére várt.

Várt, és figyelt.

Számításaival szembe menően nem történt rendkívüli esemény. Rebellis, azaz a mindenkihez agresszív telivér pillanatnyilag ártalmatlanul, de bármikor robbanásra készen ácsorgott a sarokban. Mind a ketten tartották a távot, merőn néztek egymásra. A fekete ló állkapcsa megállt a fű rágásában, de nem hajolt le újabb csomóért ‒ annál több megfontoltság szorult belé. Felixnek olyan érzése támadt, mintha őt figyelnék meg, s nem is fordítva. Abba a tekintetbe még talán Chan is halványan megborzongott, ahogy az állat végighordozta rajtuk a pillantását.

Idejük sem volt felfogni, mi történik: a bőrük libabőrbe futott, mikor meghallották az éles nyerítést, amely Rebellis halványan fenyítő hangján szállt fel, aztán a nehéz mellső lábak patái a gyepbe mélyedtek a feszült kaparás miatt, mit a földre fejtettek ki. Chan gerince mentén hideg fuvallat söpört végig, következőleg pedig nehéz esőcseppek koppantak a fedetlen karján. Olyan hirtelen borult be az ég, hogy észre sem vették a sötét felhők által képzett leplet, és annak átláthatatlan esőfüggönyét ‒ pedig az pár kilométerrel odébb már javában áztatta a dombokat.

Felix egy utolsó pillantást vetett Rebellis felé. Horpaszán esőcseppek patakzottak, vastag csíkokban színezve a ló szőrét, míg a szemei különös felsőbbrendűséget sugalltak. Erőnek erejével fordította el a fejét a látványról. A magas, szikár kanca ijesztően természetfeletti hatást képzett a távolban őrjöngő vihar, és az őket cséplő zápor szitálásának egyvelegében, s ezt a képet nem volt elég elszánt sokáig nézni Chan gondolataihoz és a rémtörténethez hasonló ideák nélkül.

Micsoda baromság ‒ morgott magában, de azért elindult kifelé. Nem fordított hátat Rebellisnek, kihátrált a karámból. Persze, ez csak elővigyázatosság. Egyértelműen. ‒ Bang Chan és a hülye horrorsztorija átmosta az agyamat.

‒ Valami akkor sem stimmel ezzel a lóval. Úgy sem, hogy most nem rontott neked. Vagy legközelebb teszi meg, vagy azután, de én mindenesetre nem bízom benne ‒ jegyezte meg a göndör fiú. Futásra váltottak, hogy ne ázzanak bőrig az átláthatatlan felhőszakadásban, tehát a szőke nem tudott válaszolni, pedig a nyelve hegyén már készülődött a felelet.

Nem neki kell bíznia a lóban, hanem Rebellisnek benne. 

Kár, hogy a bizalom két félre épülve alkot erős köteléket. Kár, hogy ő máshogy látta ezt. Kár, hogy senki sem figyelmeztette időben.