rebellis valóság ↠ changlix

⁰⁴┇ʟғ

— Komolyan mondom, hogy rohadtul ijesztő volt! — Chan a saját combjára csapott, miközben hevesen gesztikulálva magyarázta a történteket a velük szemben ülő párnak. A két lovász különbözően reagált a hallottakra, így a legidősebb srác kötelességének tartotta meggyőzni a szkeptikusnak mutatkozó Minhot. 

— Persze, mintha csak a föld alól kaparta volna elő ezt az egész vihart — bólogatott a barna hajú. Unott szemekkel figyelte a barátját, mert sehogy sem tudott hinni az ilyesmiben. Természetfeletti erők nem léteznek, annyira lehetetlen volna. Nem tudta elképzelni, hogy hasonlók folyjanak az emberek végtelenül egyszerű világában. 

Chan végül karba tette a kezét. Csak elhúzott ajakkal nézett Minhora, mint aki nagy sokára beletörődött a vereségbe, vagyis a ténybe, hogy az átellenben helyet foglaló makacsul hajthatatlan marad, mondjon vagy tegyen ő bármit is. Úgy látszott, mintha fejben azért tovább pörgette volna a teóriáját, amelyet az elmúlt háromnegyed órában vagy négyszer, négyféleképpen osztott meg a vele egy légtérben lévőkkel.

— Én úgy érzem, hogy te nem hiszel nekem — állapította meg a nyilvánvalót.

— Még én sem hiszek, Chan — csitította el Felix. A konyha és a nappali egybe volt építve, hogy kisebb házban is minden tökéletesen elférjen és praktikus legyen, így alig öt méterre állt tőlük, mialatt meleg teát főzött le, hogy egyikük se fázzon meg az esőben mászkálás után. — Nincs olyan, hogy egy ló zivatart keltsen, még akkor sem, ha esetleg pletykák keringenek a felmenőiről.

Ugyan a szíve mélyén efelől nem volt egészen megbizonyosodva, de határozott képet kellett mutatnia magáról. Nem engedhette meg magának, hogy ilyesfajta apróságokon bukjon el a feladatában. Ha egyszer belevágott, ő bizony végig is fogja csinálni, és ez nem férhet össze egy maréknyi ostoba mendemondával. A bögréket tálcára pakolta, majd egy az egyben a kanapé előtt álló alacsony asztalra tette azt, hogy mindenki kiszolgálhassa magát, majd lehuppant Chan mellé az ülőalkalmatosságra.

— Nézhettek tökre hülyének, de tudjátok, hogy én viszont nagyon erősen hiszek minden ezoterikus marhaságban, és el tudom képzelni, hogy tényleg volt valami rendkívüli odakint — szúrta közbe Jisung, megigazgatva vörhenyes, ám a lámpafényben rézként csillogó tincseit.

— Nincs itt semmilyen rontás, átok meg másféle hókuszpókusz. Nyerített egyet az a szerencsétlen kanca, Chan pedig azonnal belemagyarázta a rémtörténetek nagyját, ami az istállóban terjeng — próbálkozott ismételten lezárni a beszélgetés ezen részét Minho, azonban a hangszín ingerültebbre sikerült, mint eredetileg tervezte. 

Valójában csak eszméletlenül fáradt volt. A hétfő reggelek tulajdonképpen mindig is azok a napok voltak, amikor vagy a világot, vagy annak részeként önmagát nyírta volna ki, csak hogy megszabaduljon az őt körülvevő zűrtől. A hét eleji időhöz hozzátartozott a teljesen hívatlanul bekopogó felhőszakadás és a korai kelés is, hiszen ilyenkor hajnalban ő a beosztott. A nap folyamán legalább harminc ló megfordult a keze között, szóval érthető, hogy vágyott már a nyugalomra, na meg arra a csodálatos pillanatra, mikor a legjobb barátja elhagyja a házat. Szerette Chant — mint mindenki más is. Jó kapcsolatuk volt, rengeteg témát beszéltek meg egymással, viszont késő este nem feltétlenül szeretett volna badarságokról társalogni. 

— Jó, nyugalom — vágta el a szőke a vita kibontakozni készülő szálát még a legelején. — Értelmetlen ezen rágódni, szerintem is inkább volt véletlenszerű az a furcsa reakció, mintsem hogy maga Rebellis generált egy teljes vihart. Hagyjuk, holnapra úgyis eláll és legalább nem kell annyit öntözni a gyepet. Nézzük a pozitív oldalát, legyünk hálásak! — Mosolyt húzott az ajkaira, pedig a lelke mélyét úgy rágta a különös esemény mögött maradt kellemetlen érzés, akár a fában percegő szú.

— Persze. Abba belegondoltál, hogy sártengerré ázik a pálya? 

Felix kimerülten telítette meg levegővel a tüdejét, hogy legyen elég energiája a haverjára. Nem tudta, vajon Channak köszönhető-e, hogy a vörös is elkezdett idegeskedni, de rájött: nem megy semmire a győzködéssel. Minél több észérvet kellene felsorakoztatnia, hogy változtasson a fiúk álláspontján, amik szakadéknyi távolságra álltak egymástól. A csattanó pedig, hogy ő, Felix volt maga a szakadék, a semlegesség; kifelé azt mutatta, nem hatották meg a történtek, de a tudata akaratlanul ezen kattogott.

— Jisung. — Már csak a lovász nevét is olyan hanglejtéssel mondta, amellyel belé akarta fojtani a szót. Ellenkezésnek most helye nincs. — A reggeli edzéseken te nem lovagolsz, mégis miért aggódsz? Négy csikó megy hétkor, utána fél nyolckor még négy. Ha süt a nap, a tíz órai körre felszárad a talaj.

— És veled mi a helyzet?

— Tíz órára majd én is felszáradok, ha szeretnéd — nyugtatta meg a barátját. Jisung enyhén sértett fintorba húzta az arcizmait, s így igazán hasonlított egy kis hörcsögre. Felix legszívesebben odaült volna hozzá, hogy megborzolja a haját. Ehelyett csak megcsóválta a fejét és szelíden rámosolygott, hogy tudassa vele, megértette, mire akart célozni és nem kell miatta félnie.

Rövidesen Minho vágya teljesült. Chan bejelentette, hogy ideje lesz hazamennie, ugyanis az édesapja már biztosan aggódik érte és várja. A barna hajú nem állta meg, hogy ne ejtsen el egy gunyoros beszólást, miszerint inkább örül, hogy a fia nem rontja otthon a levegőt — de azért belépett a hálószobájukba, és előtúrt egy vastag pulóvert, amit a barátjához vágott, nehogy csontig fagyjon a jeges szélben, mely még mindig kitartóan fújta az esőcseppek ezreit. Kikísérte őt és figyelmeztette, hogy ne lopja az időt, hanem szaladjon a saját szolgálati házukig, majd szó nélkül bevetette magát a fürdőszobába.

A nappalira csend telepedett. Most, hogy a göndör srác kilépett a lakásból, s Minho is eltűnt egy helyiséggel odébb, a levegő mintha fagyottabb lett volna. Tudták, hogy ez butaság, a radiátor ugyanúgy ontotta magából a meleget, égtek a lámpák és Jisung meg Felix között sem húzódott semmiféle konfliktus, de az ablaküvegnek verődő eső kellemetlen érzésekkel töltötte meg a vöröst. 

— Szerintem ez nem normális, viszont rohadtul parázok — jelentette ki. Valóban enyhe rémület tükröződött a sötét íriszekben, miképp körbetáncoltatta a tekintetét minden egyes sarkon, s meredten ült a kanapén, ott, ahol eddig is. 

Felix sóhajtva kelt fel mellőle. Bökte a szemét a mosogatóban felhalmozódott piszkos edények kisebb kupaca, ezért elhatározta, hogy hasznossá teszi magát. Először ignorálni akarta a másik butaságait, nem érzett elég erőt magában ahhoz, hogy mélyre ásó eszmecseréket futtassanak, aminek a végén természetesen semmi nem változna, mert Jisung ilyenkor rettenetesen makacs,  köti az ebet a karóhoz. Nem foglalkozott vele; csendben állt neki a munkának, csak a víz halk lötykölődését, meg az evőeszközök fémes csilingelését lehetett hallani a szobában. 

Némaság volt. Hátborzongató némaság. Csupán a dombokat áztató zápor csapott zajt, s az időnként falhoz verődő ablaktáblák, illetve a nyikorgó zsanérok. Megállt az élet, legalábbis úgy tetszett Jisung számára. Mintha az idő is mozdulatlanná dermedt volna. Alsó ajkát a fogai közé vette, s mélyen a saját gondolataiba burkolózott, hogy kizárja azokat a fejében száguldozó mondatokat és képeket, amelyek a pletyka nyomán ragadtak meg benne. 

Sehogy sem tudta kiverni az elméjéből egy tébolyult  ló homályba vesző alakját, vérben forgó szemeinek hideg és gyilkolni képes pillantását, úgy, ahogyan az egész agyát is bezengte a dobhártyaszaggató nyerítés. Ökölbe szorított kezét a homlokának csapta, mintha így el tudná űzni az ijesztő hangokat, de minden próbálkozása ellenére az ott keletkezett zsivaj mind erősebb lett. A halántéka majd szétrepedt, a feje fájt, a hangerő emelkedett, és az általános csend még fojtogatóbbá sűrűsödött. 

Csend.

Képszakadás.

Némaság.

Porcelán sikoltott a padlón, darabjaira törve a fekete járólapon. Felix ejtette el; akkor, mikor Jisung ájult teste után kapott. Sápadtan fordult le a kanapéról; a vihar dörgésébe egy telivér eget rendítő hangja szállt.