rebellis valóság ↠ changlix

⁰¹ ┇ ʟғ

Felix frusztráltan túrt a hajába. Szalmaszín tincsei a homlokába és a szeme elé lógtak, korlátozva a látását, és kitakarva a hatalmas ló körvonalait. A fiú nem értette. Nem értette ezt az egészet, magát a helyzetet sem. Annyi ideje tanulmányozta az állatok viselkedését, több éve már, hogy négylábúakkal dolgozott  ‒ de ez az egy mégis olyannyira különbözött a társaitól.

Morfondírozott, a tekintete meg makacsul követte a kanca minden rezzenését. Tágas volt a tér, amint az a  füves karámok egyikében fel és alá szaladt. A lábai puhán érintették a talajt, azonban akkora erővel ügetett a pázsiton, hogy az a légies mozgás ellenére is, néhol felszakadozott. Az egész lényéből áradt az elfojtott energia, ezzel olyan érzetet keltve az őt bámuló srácban, mintha egy vulkán akarna robbanni. Lenyűgöző volt. Bámulatos.

‒ Felix!

Kiáltás törte meg a gondolatok folydogálását. Talán nem is ez a jó szó: hiszen a szőke feje zúgott az ötletektől ‒ amik valószínűleg sosem válnak majd be, de megkísérelni nem árt őket.

‒ Felix! ‒ A kiáltozás egyre közelebbről hallatszott. Megfordult, átnézett a válla felett. A központi istálló felől nagy lendülettel közeledett egy lovász, Han Jisung. Narancsszín haja az arca körül repdesett, láthatóan nagyon sietett.

Felix összehúzta a szemöldökét.

‒ Mi a baj? ‒ kérdezte. Nem értette a hirtelen rohanást. ‒ Úgy üvöltözöl, hogy a dobhártyám is meghasad.

‒ Mindenhol kerestelek ‒ ért oda a másik, aztán a fából ácsolt kerítés alsó lécére lépett, felhúzódzkodva a szőke mellé a karámfára. Leült a vékony felületre, és már magyarázott volna tovább, de az ő pillantását is vonzotta a fekete kanca. ‒ Mellesleg szükség lesz rád az edzésen, mivel nincs elég lovasunk. Délután nyolc csikó megy a pályára, szóval... ‒ Itt megakadt a mondatban. ‒ Felix, figyelsz te rám?

‒ Nem.

Jisung rosszallóan fújta ki a tüdejében rekedt levegőt. Tudta, milyen a legjobb barátja, ha valami lefoglalja a gondolatait, de igen hálás lett volna, hogyha ezúttal képes rá koncentrálni. Helytelenítően bámult a profiljára ‒ hiszen a srác továbbra sem fordult felé, csakis a lovat szemlélte.

‒ Lix, tudod, hogy ez őrültség ‒ morogta leginkább magának. Nem mert benne reménykedni, hogy a szőke reagál a megjegyzésére. Az nála már egyenesen luxusnak számított, amikor valamin kattogott az esze.

‒ Miért lenne az? ‒ tette a bolondot. Pedig százszor hallotta már az egyet nem értő véleményeket, amiket a versenyistálló munkásai alkottak a kancáról és az ő idióta elképzeléseiről.

‒ Mondjuk azért, mert amíg ezzel a gebével foglalkoznál, csomó olyan csikót tréningeznek, akikben van lehetőség ‒ próbálta megértetni a szerinte egyértelműt a vörös.

‒ Te is tudod, hogy ha él itt telivér, amelyikben van lehetőség, akkor ez az. ‒ Felix el sem nézett az ideges kancáról. Az még mindig köröket rótt a füvön, a füleit türelmetlenül lesunyta, és csak úgy tódult belőle a mélyen megbúvó indulat. A fiú szeretett volna rájönni, mi vagy ki felé irányul ez a viselkedés.

‒ Baromság.

‒ Kurvára nem az, Jisung! ‒ csattant fel. Imádta a lovászt, de az álláspontjuk ezer dologban eltért, emiatt sokszor nem sikerült megérteniük egymást. ‒ Csupán hagyd, hogy csináljam a dolgomat.

Jisung felnevetett, de a hangja nem tartalmazott annyi vidámságot, mint amennyit sugallni akart.

‒ Ja, csak neked nem ez a dolgod.

‒ Ezúttal nem érdekelt a véleményed, de köszi, hogy megosztottad velem ‒ mosolygott rá még erőltetettebben a zsoké. ‒ Komolyan, Han. Tudom, miért alkalmaznak, és nem kell félned, mert ellátom emellett a feladataimat. És ha nem bírok a lóval, még mindig visszaléphetek.

A barátja sóhajtva bólintott. ‒ Rendben, nekem aztán tökre mindegy. Ha eltöri a csontjaidat, majd egyedül mész kórházba.

‒ Kit izgat, abból van kétszáz valamennyi ‒ kacagott fel Felix, most tényleg jól szórakozva. Hiába idegesítette Jisung hitetlenkedése, tudta, hogy a makacssága ellenére is, ő végig mellette áll majd. Akkor is, ha ezt nem mindig mutatja ki.

‒ Látom, figyeltél biológián ‒ élcelődött vele a másik. Hirtelen a kerítésen belül őrjöngő állatra kapta a tekintetét, mikor is az könnyed vágtába csapott. Talán egész életében lovak környékén dolgozott, ám ez az egyed benne is enyhe félelmet keltett.

‒ Ha valaki, hát te tudod, mennyire ‒ röhögte ki a szőke.

Való igaz, épp nem bukott meg kilencedik osztály második félévében, és erre Jisung is emlékezett. Együtt járták ki a gimnáziumot, az első napoktól fogva haverok voltak. Mindketten testnevelés szakra jártak, és már akkor ez volt a céljuk, mások számára érthetetlen módon. Tizenéves fiúk nagyot álmodtak: Felix ismert zsoké lett, Jisung pedig a napjait egy istálló életének nyugodt részében  töltötte.

‒ Oké, én visszamegyek. Ha pont szét akar kapni a csodacsikód, majd kiálts ‒ ugrott le a lécről a vörös, aztán a belső udvar felé távolodva, kiegészítés gyanánt még hátraszólt ‒, én meg jót röhögök a nyomorodon.

Felix nem szólt semmit. Nem volt értelme. Rá kellett jönnie, hogy Han Jisung logikája... nos, leegyszerűsítve: nem létezik. Ilyesformán észérveket felsorakoztatni teljesen felesleges.

Inkább csendben vezette az íriszeit újra a fekete lóra. Mostanra lenyugodott egy kissé, de még mindig feszülten hajtotta le a fejét, hogy egy-egy mozdulattal lecsípjen valamennyit a pázsitból, aztán a fülét hegyezve rágta meg azt a kevés táplálékot. Egyébként a szőke fiú is eszement tervnek tartotta, amit kigondolt. Tisztában volt vele, hogy ő nem képes megváltani a világot, meg egy egész módszert mássá tenni, viszont nem nézhette tétlenül az utóbbi hetek kínszenvedését.

A sötét kanca belovaglása idén kezdődött, s koránt sem ment zökkenőmentesen. Hamar kiderült, hogy sokkal bonyolultabb eset, mint az eddig tréningbe vett telivérek: a szemében mintha az emberek iránti bizalmatlanság és utálat szikrái pattogtak volna. Sikertelenül igyekeztek különféle stratégiákkal megtörni, megszelídíteni ‒ a végeredmény kudarc volt.

Egyetlen lehetőség maradt, mire Felix közbelépett: a vágóhíd. Ezt a szót hallva érdekelni kezdte a dolog. Furcsállta, hogy egy ilyen felmenőkkel rendelkező állatot akartak erre a sorsra juttatni, mivel a papírjai alapján több tenyészet legjobbjai szerepeltek a családfájában. Aznap este meglátogatta a főnökét, és egy hosszabb beszélgetés alatt megegyeztek: megpróbálhat kezdeni valamit a Rebellis névre hallgató kancával ‒ akit mindenki Annak A Démonnak emlegetett.

Most pedig egyszerűen nem tudta, hogyan fog majd ebből kikeveredni. Butaság volt tőle, de egy élet sem érdemel ehhez hasonló befejezést. És Felix szeretett volna az lenni, aki ezt ‒ így, vagy úgy ‒ be is bizonyítja.