rebellis valóság ↠ changlix

¹¹ ┇sᴄʜ

Azóta, hogy legutóbb járt errefelé, meglehetősen sok minden változott – ezt már akkor megállapítja, ahogy felsejlenek előtte a hosszú karámok, és a bennük legelésző megannyi telivér. Innen, a versenyistálló területe mellett húzódó fás liget széléről figyelve minden békésnek fest, mintha egész álló nap végtelen nyugalom honolna a környéken, s nem élénk edzés menete mozgatná a rutint.

Changbin mély levegőt vesz. A tüdejét átjárja ez a rég érzett, kellemes illat. Háta egy fenyőfa vastag törzsének támasztja őt, a gyantás tűlevelek friss aromája édeskésen leng körülötte. Ötlete sincs, hogy bírt ki ennyi időt enélkül; évekkel ezelőtt mindenét a galopp határozta meg, élt és halt miatta. Furcsa a viszontlátás, ám nem mondaná, hogy nehéz – lassú léptekkel válik ki a kicsiny erdőségből, majd indul el a karámok közötti füves mezsgyén, egyenesen megcélozva a főistállót. Valójában nem tudja még, mit is szeretne, csupán jól esik körbesétálni ezen a területen, ahová akkoriban tartozott, és reménykedik, hogy még tartozhat egy kicsit.

Néhány fiatal csikó meglátja őt, miközben immár kapkodva, körültekintően halad az épület felé, s hosszúra nyújtott lépéssel iramodnak utána. Légies, könnyed vágtaugrásokkal szelik át a füves placcot, Changbin pedig lágy mosollyal konstatálja, hogy a pej herélt legelöl minden bizonnyal egy általa gondozott ló leszármazottja. A mozgása, a felépítése mind rá hajaz, és a fején ékeskedő hófehér villám alakzat is meglepően egyforma. Mégsem feledkezik bele a látványba, tudja, hogy nem szabad, s nem kéne megtorpannia, ám a lelke mélyén másra sem vágyik, mint percekig támaszkodni a karám lécein, és a koraesti idillben fürdő legelőket bámulni.

Mielőtt a csikók elérhetnének hozzá, már tovább is áll, elhagyja a karámok vonalát, s beér a főistálló hatalmas épületének árnyékába. Szerencse, hogy kabátot visel, ugyanis az időjárás még enyhén zimankós, a tavasz nyomokban elérkezett, azonban az igazán meleg hetek bőven váratnak magukra. Éber tekintettel vizslatja át a környéket. Néhány szolgálati lakásban ég a villany, mások teljes sötétségbe feledkezve szobroznak. Az ott lakók másnap korán reggelre vannak beosztva, ez nyilvánvaló számára. Évekkel ezelőtt, mikor még maga is az istállóhoz közeli kunyhók egyikében élt, ő sem rajongott a hajnalban való felkelésért, és a reggeli etetés fáradalmaiért, mostanra viszont sok mindent megadna, hogy ismét ezt tegye.

Minden mozdulatlan, néma, csupán odabentről érkeznek halk szösszenetek. Az istálló nehéz faajtaja előtt állva nosztalgikus érzéseket kelt benne, ahogyan megmarkolja a kilincset, s feltárja az egyik szárnyat, aztán óvatosan besurran. Másodpercek kellenek, mire a szemei megszokják ezt a komor feketeséget, hiszen a naplemente régen kivérzett, és most piszkos kék, felhős ég borul föléjük, amelytől nem szűrődik be sok fény. Ennek ellenére apránként kibontakoznak előtte a lóállásokban vacsorázó telivérek. Nagyra nőtt, kiizmolt lovak – miközben nekivág a folyosónak, szemei a bokszokra kifüggesztett névtáblákat kémlelik, ismerős egyed vagy felmenő után kutatva. Elégedetten ballag végig, út közben megvakarva pár kíváncsi versenyló nyakát.

Tulajdonképpen minden megváltozott, de részint ugyanolyan maradt.

Alsó ajkát beharapva néz vissza a másik bejárati ajtóra, amely a folyosó túlsó végéről nyílik, s átfut az agyán, talán még egyszer meg kellene tennie ezt a kis sétát az istállóban, hiszen lehet, hogy csak átsiklott a tekintete a keresett ló fölött, de nem, érzi, hogy biztosan nem tévedett. Nehéz lenne nem felismerni őt. Gondolkodóba esve nyit ajtót maga előtt, s sétál ki az egyre elmélyülő éjszakába, tovább pásztázva a környéket.

Távolabb, a szolgálati házak felé eső karámokban meglátja végül. Magas, kemény testfelépítésű ló tépdesi a füvet magányosan. Egyedül tartják azon a legelőn, nem kapott maga mellé társat. Mindössze egy kicsi, szőke fiú ücsörög a kerítés tetején, olyan tizenöt méternyire a fekete lótól, s látszólag beszél – hogy magának, vagy a kancának, arra Changbin nem nyer választ. Figyeli őket, a csendéletnek látszó párost, és arra gondol, most végre megtalálta őt, megtalálta őket. Nem mozdul el az istálló fala mellől, ugyanis nem szeretne feltűnést kelteni, csak szelíd mosollyal bambul a messzeségbe.

Oda kéne mennie hozzájuk? Szóba elegyednie vele? Ugyan. Mégis mit mondhatna? Még azt sem tudja, ő maga mire vállalkozott ezzel az egésszel, s pusztán halványan sejti, az idegen fiú mekkora terhet vett a vállára. Nem, egyelőre nincs itt az ideje, hogy cselekedjen. Talán majd máskor. Következő alkalommal.

A faházak közül vastag bundájú, fekete-fehér border collie szalad elő. Hiába nagy a távolság, az orrát megcsapja valami ismeretlen szag, s a fejét lehajtva fog szimatolásba. A csaknem beállt éjszakában is, Changbin úgy érzi, most már itt az ideje távozni. Árnyként vonul vissza, utolsó pillantást és mosolyt vetve a szőke srác és a telivér irányába.