rebellis valóság ↠ changlix

⁰² ┇ ʟғ

A napfényben aranyló hatással kavargott a porfelleg, amit a pályán mozgó lovak vertek fel. A délutáni edzések során több állat dolgozott együtt, így lehetőség volt egy-egy futam erejéig összemérni a képességeket – Felix meglehetősen  elégedetten járatta le a neki osztott Futótüzet. A tréner még mindig a korlát mellett állt, kezében stopperrel figyelte a munkába fogottakat.

A szőke összeszedte a szárakat, és jelzett a nyúlánk pejnek, s az engedelmesen megindult a kijárat irányába. Nyugodt tempóban hagyták maguk mögött az ovális edzőpálya forgatagát, ezért az udvar  felé közeledve a fiú körbehordozhatta a tekintetét a messzeségben húzódó karámokon. A harsogóan zöld füvön szabadidejüket töltő lovakat látott.

Szeretett itt élni. Lassan két éve lakott a személyzeti házak egyikében. Jisung és Minho, a két lakótársa közeli barátai voltak. A sokszor kimerítő munka ellenére, nem tudott kellemesebb pillanatokat elképzelni, mint a kora reggel friss párafelhőit, vagy a ködbe burkolózó épületeket és az abban rakoncátlankodó telivérek bolondos játékát. Tizenhét éves kora óta itt tartózkodott, mára a tenyészet és a csöppnyi házikó vált az otthonává. Egyszóval érthető, ha nem vágyott innen sehová.

Vicces – gondolta magában –, hogy a velem egyidős fiatalok most keresik a jövőjüket, az enyém pedig már teljesen összeállt.

Így volt ez: nem kellett aggódnia a megélhetése miatt, és nem szenvedett hiányt, amíg itt alkalmazzák. Egyedül a családja volt, ami hátrahagyott egy bizonyos űrt. Sosem támogatták az álmait, de legalább meg sem akadályozták a valóra váltásukat. Szimplán nem értettek egyet Felix lómániájával – ahogyan ők emlegették a galopp iránti szeretetét és csodálatát. Nem is volt rá szükség, mert a fiú egymaga épített fel mindent az életében, egyáltalán nem várt segítséget. Élete talán egyik legboldogabb pillanata volt, amikor mindenezek ellenében az első versenyén, a pálya szélén megpillantotta a szüleit és a testvéreit – a rokonai ezzel tisztelték meg a kitartó munkáját.

Az emlékre elmosolyodott, majd kedvesen megpaskolta a ló vállát. Futótűz hosszú léptei gyorsan repítették át az ustállóudvaron – a macskakővel lerakott placcon koppanó paták hangjára egy magas alak vált ki az épület folyosójának sötétségéből. Felix felismerte Chant, habár még nem látott belőle semmit, de a vidáman csengő hang menten elárulta.

– Ejnye – nevetett odabentről. Kisétált a napfényre, sötét szemeit egyenesen a tréningből visszatért párosra függesztette. – Azért mit ne mondjak, elég jól néz ki ma a nagyfiú – göndör tincsei mögül alaposan végigmérte Futótűz alkatát. Felixnek egyet kellett értenie vele, ugyanis valóban tömény izom és erő lakozott a csikóban; de nem ő lett volna, ha nem köt bele valamibe a maga módján.

– Á, köszi, hogy észrevetted – vigyorgott le szemtelenül az idősebbre. – Sok munkám van ebben a páratlan testben.

– Hát még nekem – forgatta meg a szemét mosolyogva Chan, viszont momentumokon belül tágra nyílt a pupillája. – Jaj, nem! Én a lóra mondtam, anyám borogass...

– Chan, ha te is csatlakoznál a csapathoz, nekem nincs ellenemre, csak Minhoval és Jisunggal is dumáld le – röhögött fel a szőke, szívatva a sötét hajút.

Felix kivette a lábát a kengyelből, és leugrott a magas termetű csődörről. Széles vigyorral bámult bele az idősebb fiú arcába, az pedig hirtelen nem tudta, hogy szégyellje magát, vagy inkább csapja tarkón a kisebbet. Végül nem reagált az elhangzottakra, ami talán hiba volt: a zsoké úgy érezte, ezt a kört ő nyerte.

– Semmi baj, Chanie – bólogatott, mintha megértést fejezne ki –, itt szerencsére senki sem elítélő, nyugodtan vállald fel. – Marokra fogta Futótűz kantárjának szárát, és elindult befelé az istálló folyosóján.