rebellis valóság ↠ changlix

⁰⁵┇ʟғ

— Biztosan rendben vagy? 

Minho aggódva hajolt a párja fölé. A zuhanyzás miatt feketének tetsző hajáról kövér vízcseppek pottyantak Jisung mellkasára, aki erőtlenül feküdt a kanapén. Az arcából minden vér kifutott, ettől a szemei kísértetiesen mélynek tűntek. Mindössze a kimerültség és az értetlenség áradt belőlük, az első percekben valószínűleg azt sem tudta, mi történt vele.

— Teljesen, csak fáradt vagyok. — A máskor nagyhangú fiú most nem tehetett mást, mint karcos hangon kierőszakolta magából ezt a rövid mondatot, majd nehézkesen ülőhelyzetbe keveredett. — Lassan elmegyek fürdeni, holnap sem lesz egyszerű napunk. 

— Örülnék, ha pihenőt kérnél — motyogta Minho. 

A vörös fürtös figyelmen kívül hagyva intette őt le, aztán minden erejét összegyűjtötte, hogy a hálószobájukból áthordjon néhány alvásra szánt ruhát a fürdőbe. Lerítt róla, hogy csak egy meleg zuhanyt szeretne, és az ágy matracát a háta alá. A barátja nem is makacskodott sokáig az előbbi ötlettel, hagyta, hadd rendezze le az esti rutinköröket. Ha úgy adódik alkalom, valahogyan meggyőzi a másnapot illetően.

Felix bölcsebbnek látta, ha most hallgat. A konyhai részre sétált, nekiállt felszedegetni a csésze darabjait. A porcelán részei a tenyerében feküdtek, néhol megkarcolva a bőre felszínét, de nem igazán foglalkozott a gyengécske fájdalommal. Bámulta a hófehéren csillogó felületet, ami Jisung halottian sápatag bőrére emlékeztette, és a szívében feltámadt a lelkiismeretfurdalás.

Ha nem beszéltek volna Rebellisről, nem lett volna rosszul.

Természetesen ez nem volt kézzel fogható tény, de nagyon úgy sejtette, itt lesz a lényeg elásva. Jisung fantáziája mindig is eleven volt, képessé tette őt a dolgok túlgondolására és túlreagálására, így maga elé tudta idézni, vajon mik járhattak a srác fejében. Jisung egész életében tartott a megmagyarázhatatlan történésektől. Rettegett tőlük. Mindenre volt indoka, valami logikus és támadhatatlan érvelése — és amire nem, az félelmet keltett benne.

— Felix — szólította vissza a valóságba Minho. Felhúzott szemöldökkel kémlelte a társa borús gondolatoktól terhelt arcát. — Valamin eltűnődtél.

A szőke lepillantott a tenyerébe, de a szilánkok helyett már csak az összeszorított öklét látta. Ujjai közül vékony patakban csordult ki a vére — éppen úgy, mint a hazugság az ajkai mögül.

— Ja, a holnapi edzéseken — felelte. Tisztában volt vele, hogy van még mit javítania a hazudással kapcsolatos technikáján, ezért nem kockáztatta meg, hogy felnézzen az idősebbre, mert az olvasni tudott volna a szemeiből. Ehelyett csak feltápászkodott és kidobta a csésze darabjait a szemetesbe, majd leöblítette a bőrét piszkoló vörös folyadékot. — Ugye jön majd ki Futótűz is, előtte meg iramot kell menni valamelyik kétévessel. Fogalmam sincs, melyikükkel, mivel...

— Még mindig nem tudsz lódítani, Felix — szakította félbe a kanapén ülő. Sóhajtott egyet, ahogy megpaskolta a mellette lévő helyet, jelezve a szőkének, csatlakozzon hozzá. — Kondor lesz az, egyébként. Chan intézi, neked nem kell vele törődnöd.

Felix a szája belső felét harapdálta, mialatt leereszkedett Minho bal oldalára. A baj az volt, hogy túlzottan is ismerték egymást a szoros baráti szálak miatt. Pontosan megállapították, ha egyikük ferdített a valóságon, illetve titkolt valamit. A barna hajú pillantása nem tűnt mérgesnek, de mindenképpen meg akarta kapni a választ a fel nem tett kérdésre. Felix azonban makacsságra adta a fejét — nem kezdett bele a beszédbe, csak az ujjait tördelve nézett maga elé a padlóra. 

— Mit gondolsz, miért esett össze? — érdeklődött halkabbra igazítva a hangját Minho. Ha Jisungról volt szó, a felelősségérzete nagy odaadással párosult. — Ismerem őt. Nyilván valamin elkezdett rágódni, viszont csak tippelni tudok, hogy az Rebellis lehetett. 

— És szerinted fogta magát, aztán kifeküdt egy ló miatt?

— Ésszel — intette a másik. — Hihetetlenül hangzik, de tudod, milyen néha. Sok butaságban hisz, amiben egyáltalán nem kellene. Szellemek, persze. Egyetlen szellemet láttam egész életemben, az is nagyanyám volt hálóingben — vont vállat Minho. — De ő minden ilyesmit valóságosnak tart. Eleve nagyon elfáradt a mai nap. Pihenésre van szüksége. Erre, ha jól gondolom, leterhelte magát egy csomó elmélettel Rebellisről meg a démoni családfájáról, és besokallt.

— Lehetséges — bólintott Felix vonakodva. — Azonban nem mondom, hogy egyetértek. Ez az egész szituáció egy nagy baromság. Gyilkos ló, aki mellesleg valami csoda folytán alvilági teremtmény is... persze. Szimplán csak valaki nem tudta kezelni, és elkanászodott. 

— Mondhatjuk így is, de te nem vagy pszichiáter, hogy néhány hét alatt egyszerűen helyrerakd az agyát. 

Újra. 

Megint. 

Elölről.

Elege volt. Miért is akarta neki mindenki megmondani, mit cselekszik rosszul és hogyan kéne inkább tennie? Hogyne, hát ő az istálló egyik legismertebb zsokéja, akinek csikókkal kellene dolgoznia és versenyről versenyre járni. Talán — de talán nem. És Felixet nagyon is vonzották ezek a bizonytalan lépések.

— Igazad van — hagyta rá, kicsit hidegebb hangsúllyal. — Bár, majd valahogyan úgyis megoldom. Ismersz, mint a tulajdon tenyeredet, ebből nem fogok leadni, ha már egyszer belevágtam.

— Én nem veszekszem, de nem örülök, amiért elvállaltad ezt a melót. Mármint, hogy pontosítsak: beleugrottál, nem elvállaltad.

— Kérlek, állj be a sorba.

Minho bólintott. Hátradőlt, aztán szinte rögtön vissza is. A tincseit kezdte birizgálni, mint akinek még van valami halaszthatatlan mondanivalója, ám nincs ötlete, miképpen vezesse fel a témát. Nem sokkal később erőt vett magán. Reszketegen kifújta a levegőt; még ő sem hitte el, hogy valóban ilyesmin gondolkodik. Odakintről csak a megszokott hangok hallatszottak. Esőcseppek süketítő koppanása,

— Szerinted... tényleg van valami azzal a lóval? — kérdezett rá egy pillanatnyi habozással.

A szőke vállat vont. — Őszintén? Nem tudom, és ez ijesztő. Gyanús volt a vihar jötte, nagyon egybevágott az a másodperc. Rebellis csak elkezdte a földet kapálni, és mintha onnan lentről szabadult volna fel a szélvész és az esőfelhők is. De figyelj, én még hozzá sem értem ahhoz a kancához. Lépésenként akarok haladni. Elnyerem a bizalmát, hogy egyáltalán munkához foghassunk. Viszont ahogy eddig látom, nincs benne semmi extra. Csupán egy végletekig zavarodott állat.

Minho ismét bólintott, akár akinek a feje nem képes másfajta mozgásra. Ennyivel letudta a reakciót. Felkelt és elindult a hálószobájuk irányába, amin természetesen Jisunggal osztozott, de utoljára — amolyan végszóként — a válla felett odabökte:

— Mikre lehet képes a zavarodott elme...