rebellis valóság ↠ changlix

⁰⁶┇ʟғ

— Hol van Jisung? — érdeklődött másnap reggel Chan. Fekete tincsei ezer irányba álltak, néhol közéjük vegyült egy-egy szalmaszál töredéke is. A szemeit a közeledő párosra függesztette. Az ösvényen csak Minho és Felix közeledtek, egyikük álmosabb arcot vágva, mint a másik.

— Jön. Majd jön. 

A barna mindössze ennyit fűzött hozzá a beszélgetéshez. Nem kívánt belebonyolódni a társalgásba, elhatározta, hogy céltudatosan lerendezi a dolgát és a nap további részében, köszöni szépen, ő nem is létezik. Felix meg is tudta érteni a rosszkedve okát, mivel fültanúja volt a kora hajnalban lejátszódó veszekedésnek. Az idősebb többször is megkérte a párját, hogy az éjjeli ájulása után ne erőltesse meg magát, maradjon inkább otthon és pihenjen — de a vörös hajthatatlannak bizonyult. Sápadtan, látható rosszulléttel együtt is előszedte a munkában viselt ruháit és — kicsit lassabban, mint szokott, de — összekészült. Felix tudta, hogy a vita egyiküknek sem tett jót, természetesen befolyással lesz a hátralévő munkaidejükre is, de ismerte mindkettejüket. Tisztában volt vele, hogy a mai estét tanácsosabb, ha máshol tölti, és megkíméli mindannyiukat a békülés hallatától.

— Ne haragudj, Chan — vonta meg a vállát. Szőkített haját kisöpörte a szeméből, hogy ne legyen útban, majd elindult a központi istálló folyosóján. — Nagyjából fél órával később, miután elmentél, Jisung összeesett. Minho kimerültségre tippel, és én is ebben bízok a leginkább, remélem nincsen semmi különös baja. Lényeg, hogy megpróbálta rávenni egy szabadnapra, de persze ő nem adta meg magát, szóval reggel hatkor szépen összebalhéztak. 

Chan magába mélyedve hallgatta, amiről beszélt neki, pusztán időnként bólogatott egyet. Félszavakból is megértették egymást, tehát előre tudta, hogy ma bizony Felixszel egy szobában fog éjszakázni, ha meg akarja kímélni a fiatalabbat. 

— Nézd, ez az ő dolguk. Minho helyében én is nagyon aggódnék, ráadásul az évek alatt kiismertem annyira, hogy feltűnt, Jisunggal máshogy foglalkozik, mint bárkivel. Sokkal törődőbb és odafigyelőbb vele, szóval érthető, hogy ezen felkapta a vizet. 

A szőke elismerte az igazát. Nem szólt már semmit, lezártnak tekintette a témát. Úgyis megoldják majd egymás között, külső szemlélőnek szükségtelen akár csak ilyen szintig is beavatkoznia. A melegedő küszöbén átlépve a barátja rögtön kávéfőzéshez kezdett, míg ő összevont szemöldökkel tanulmányozta a mozgatásra váró lovak listáját. Táblázatba szedve sorakoztak a nevek, időpontokkal együtt ellátva. Rá egyelőre csak az első, hét órai körnél lesz szükség, majd később az iramvágták során. Persze, ahogy az idő telik, biztosan szólnak még, hogy váratlanul kiesett egyik-másik zsoké — mindig van, aki nem ér rá, mert eltolódott a napja.

— Amúgy hallod, te tudsz róla, hogy Kondor neked van mára kihelyezve? — Felix hátrafordult a válla felett, hogy szemkontaktust teremthessen Channal. A másik srác éppen tejet vadászott elő a hűtőből, aztán a cukor tárolására használt edények után nézett. 

— Nem, de kösz az infót. Azt sem tudtam, hogy lóra kell ma ülnöm. Mit megyünk amúgy?

Felix ellépett a táblázattól. A fűtött helyiség közepére helyezett étkezőasztalhoz telepedő fiú mellé társult. Magához ragadta az egyik kávéval megtöltött bögrét és mélyet szippantott a kellemes, kicsit mégis kesernyés illatból. Igen, a legjobb feketét még mindig Chan főzi — állapította meg, amikor az első korty lefolyt a torkán; nyomában, mintha feléledt volna az energia a zsokéban.

— Iramot — válaszolt nagy sokára. 

Az idősebb beleegyezően bólogatott. Hozzászokott, hogy nincsen különösebb beleszólása az edzések menetébe. Ha osztanak neki lovat, megy, ha nem, akkor marad és elfoglalja magát más teendőkkel az istálló napjaiban. Afféle mindenesként tekintettek rá az itteniek, bármilyen feladatot nyugodt szívvel adtak neki. Egyik percben a lovászokkal viccelődött, miközben szénabálákat pakoltak, de a következőben egyszerűen megeshet, hogy egy csikót nyomnak a kezébe, mivel nincsen elég munkalovas arra az alkalomra. 

Csend volt.

Nem, mint tegnap este, az a fullasztóan nehéz némaság, ami szinte megölte az embert. Inkább a kellemes fajta hallgatagság, amikor az ember élvezi a kora reggel hangulati varázsát és elmerül az első kávéjának ízeiben. A napfelkelte pedig ismételten gyönyörűnek mutatkozott, Felix szerelmes lett a látványba — kicsit még jobban, mint legutóbb. Az éjszakai eső most párolgott csak igazán, sejtelmes felhők gomolyogtak felfelé a föld felszínéről. Ilyen távolságból is látni lehetett a legtöbb harmatcseppet, melyek a fűszálakon megülve kicsiny gyémántokként csillogtak, s néha a talajra pottyantak a karámban járó telivérek léptei miatt. 

A messzeségben kancák legeltek, körülöttük az idei évi csikók nyargalásztak, hosszú lábukat esetlenül kapkodták a jókedvű vágta közben. Felix mosolygott, mert a tavasz újra valami páratlant hozott az életükbe. Életeket vett el, majd életeket adott, hogy fenntartsa azt az örök és megszakíthatatlan körforgást, ami a világ első számú és legfontosabb törvénye. A szőke kisimított egy tincset a szeme elől, a mögül figyelte a fiatal lovak pajkos játékát. Itt volt az ő otthona, ezen a birtokon; ide kötötte minden, legfőképp a két keze munkája.

A tekintete továbbszaladt — néhány karámmal a csikókon túl egymagában álldogált egy nyúlánk, fekete ló. Az alakja ekkora távolságból is békésnek tűnt, pedig nyíltan fel lehetett benne ismerni Rebellist, a démon szülte kancát, akitől mindenki távol tartotta magát. A napfény vörös fátyollá szőtte a párafelhőket, amik felöltötték a piros árnyalatot — homályosító lepelként zuhant kettejük közé. Aztán a nyugodtan legelésző ló, aki most úgy tűnt, senkinek sem lenne képes ártani, felkapta a fejét, és egyenesen Felixre nézett.

Felix figyelte őt.

Ő Felixet figyelte. 

A zsoké hátán végigrohant a hideg borzongás — még a nap meleg csókja sem olvasztotta fel a kételyeket.