Scarlet Falls

9.fejezet

- Most, hogy befejezted életed főművét, mihez kezdesz? – a legjobb barátom, Kenny szólt így hozzám, azon az esős novemberi napon, amikor beteljesítettem a bosszúmat.

- Nagyon sok tervem van még! – lelkesedésem az egekben szárnyalt, senki el nem tudott volna tántorítani! – Sokat köszönhetek neked, barátom. Nélküled nem ment volna.

- Gyerekjáték volt. Tudod, hogy minden balhéban benne vagyok. De nem félsz, hogy Reynolds bosszút áll?

- Én félni? Pont tőle? Ugyan már! Hiszen látod, a tervünk végig simán ment! Sosem kellett a „B" tervet használnunk. Minden úgy történt, ahogy azt megterveztem. Felesleges lenne félnem tőle. A fickó gyengeelméjű. Én mindig előtte vagyok egy lépéssel. Sosem tud megelőzni. – olyan magabiztos voltam, mintha éppen most mentettem volna meg a világot. Kenny és én ünnepélyesen koccintottunk. Konyakkal. Isteni volt ezen a hideg, novemberi estén. Hosszú, kemény napunk volt. Megérdemeljük.

- Audrey Reynolds halott. Végre megtudja az a szemétláda, én min mentem keresztül. Jó volt végignézni a bárgyú képét, ahogy összeesik a parkolóban a halott nővérével a kezében! Kár, hogy nem vettük fel videóra!

- Öregem... végig ott volt a csaj náluk, és észre sem vették!

- Reynolds totál be volt szívva. Nem elég, hogy fű nélkül is kretén. – ezen együtt nevettünk, és ittunk még egyet. A lakásomban voltunk, nemrég költöztem be, így egy kicsit még rendetlenség van, de majd kialakul menet közben. Nem sok időm volt még pakolászni, de úgy döntöttem, egy pár napot mindenképpen rászánok. Jól érzem itt magam, úgy rendezem be, ahogy szeretném, a falak is olyan színűek, ami nekem tetszik. Minden tökéletes. Az élet újra szép! Itt az ideje, hogy újra boldog legyek! A macskám, Momo is elégedetten dorombolt az ölemben. Szeretetteljesen megsimogattam kis fejét. Négy évig voltam tőle távol! Nagyon hiányzott nekem! Bármi is legyen, nekem mindig Momo lesz a legjobb barátom, a hű társam. Már ő is kezd otthonosan mozogni a lakásban. Az első napon csak az ajtó előtt ücsörgött. De most már minden rendben. Hazaértünk.

- Mondd csak, haver... - Kenny úgy nézett rám, mint aki valamit akar kérni. Ismerem már. Vagy fű nincs, vagy pénz. – Van még abból a cuccból, amit hoztál?

- Mi a bánatra gondolsz, te barom? – Afganisztánból csempésztem be pár dolgot, heroint, füvet, fegyvereket... de a nagy részét már eladtam. Persze nem neki, mert sosincs pénze. És én utálom, ha valaki tartozik nekem.

- Nem tudom, fű, heroin, ilyesmi... jól esne most valami, amivel levezethetem a sok stresszt. Elég gáz volt a mai nap.

- Inkább ezt idd, te idióta. – öntöttem tele a poharát konyakkal. – Utálom, amikor be vagy szívva.

- És ha kifizetem? – gyerekesen csillogott a szeme, vigyorgott, mint a tejbe tök. Ugyan honnan lett hirtelen pénze?

- Az más. De ha átversz, lepuffantalak. – fenyegettem meg nagyon is komolyan. Megszólalt a kaputelefon. Furcsállóan néztünk egymásra. Én nem várok senkit. Hiszen barátaim sem nagyon vannak! Ahhoz pedig késő van, hogy anyám, vagy a húgom átjöjjenek. Jól tudják, hogy nem szeretem az esti vendégeket. Kennyt is elküldöm perceken belül. Alvásra van szükségem.

- Menj, nézd meg, ki az. Remélem, nem csődítettél ide senkit! – indítottam útjára.

- Miért én? Te laksz itt? Mi vagyok én? Komornyik?

- Naná, mától kinevezlek lakájnak. Indulj már!

Nehézkesen, de felállt a kanapéról, és felvette a kaputelefont. Rövid idő alatt elintéződött a beszélgetés. Kenny bele sem szólt. Mi az, csak nem feladta a mi váratlan vendégünk? Kenny értetlenül vonogatta a vállát, üveges szemekkel bámult rám.