Scarlet Falls

6.fejezet

Azt sem tudom, mivel kezdjem a napot! Audreyt keressem, a városházára menjek? Nem így képzeltem el a vasárnapot. Minden úgy omlott össze körülöttem, mint egy kártyavár. Volt valaki, aki emberszámba vett, felemelt a mocsokból, a kínok közül... végre lehettem valaki. Az emberek megbíztak bennem, tiszteltek, becsültek. Mindenem megvolt hosszú évek kemény munkája gyümölcseként! És elég volt egy nemkívánatos személy ahhoz, hogy mindezt lerombolja. Az életemet akarja tönkretenni. Úgy néz ki, sikerülni is fog neki, ha hagyom magam!

Gyilkosságok sorozata kezdődött el. Először Audrey pasija, utána a polgármester! Csak azon jár az agyam, hogy ki lesz a következő? Nagyon gyorsan kell cselekednem. Sokkal, de sokkal gyorsabbnak kell lennem nála! Egy lépéssel előtte kell járnom! Nem lesz könnyű. Hiszen azt sem tudom, jelenleg hol tart. Úgy érzem, ő lát engem, minden egyes lépésemről tud. Mintha most is itt lenne a hátam mögött. Mintha egész végig engem figyelne, amióta hazatért. Azt mondta, más tervei vannak. Hát persze, hogy bosszút akar rajtam állni! De épp így? Eltesz mindenkit láb alól, aki fontos nekem? Mégsem értem a logikát. Audrey barátja egy cseppet sem volt nekem fontos. Épp ellenkezőleg! Ő ezzel nem volt tisztában? Mégsem olyan jól tájékozódott, mint amilyennek mutatja magát?

Vasárnap reggel van. Alig pár ember szokott az utcán lenni ilyenkor. Soha nem jöttem még be vasárnap dolgozni. Most viszont kénytelen vagyok. A Városháza körül kivételesen rengeteg ember tobzódott. Köztük a helyi hírek szerkesztőségének emberei. Még az autómból is alig érkeztem kiszállni, máris az arcomba nyomták a diktafonokat, és fényképeztek. Annyi kérdést toltak az arcomba, hogy egy szavukat sem értettem.

- Ki ölte meg a polgármestert?

- Van már gyanúsított?

- Tényleg maga talált rá?

- Mi lesz most a várossal?

- Maga veszi át a helyét?

És így tovább. Meg sem szólaltam. Leszegett fejjel küzdöttem át magam a tömegen. Felfordult a város. Meghalt a főnököm. Mit tehetnék én most? Csak nem várnák el azt, hogy vegyek a nyakamba mindent?

Odabent mélységes üresség fogadott. A helyszínelők már elmentek. Sehol egy lélek. Az újságírók, és a média többi embere odakint dörömböl, hogy válaszoljak végre a kérdéseikre. De én nem fogok. Mit mondjak? És miért? Talán meséljem el, hogy valójában miattam kellett meghalnia? Azért, mert évekkel ezelőtt elkövettem valamit? Egy akkora baklövést, ami életem végéig kísérteni fog? Bármerre nézek, mindenről ő jut eszembe. Az első napom itt, ami kész katasztrófa volt. A megaláztatások sora. A követ sikáltam, a lépcsőt, a virágokat locsoltam, a mosdót takarítottam, ablakot pucoltam. Egy valaki mégis felfigyelt rám. És nem hagyta, hogy így végezzem. Ő észrevett engem, hogy mi mindenhez értek, és nem hagyta, hogy elvesszek. Ezért vagyok most itt. Lám, a börtön után is van élet! Örökké hálával tartozok neki. Nem tudtam megvédeni. Azt kapta tőlem cserébe, hogy miattam vették el az életét. Ennél rosszabb érzést nem kívánhatok senkinek!

Üres fejjel kullogtam fel az első emeletre. Az irodám ajtaja nyitva volt. Mégsem vagyok egyedül? Csak nem itt vár rám? Az lenne a megváltás, ha engem is eltenne láb alól! Lenne hozzá bátorsága! Biztos vagyok benne. A kabátomba nyúltam, és megmarkoltam a pisztolyom. De abban a pillanatban el is engedtem. Egy ismerős alakot véltem felfedezni az ablak előtt. Mrs. Wright. A titkárnőm.

- Andy, de jó, hogy itt van! – csapta össze két tenyerét. Szemeit kisírta, arca fonnyadt volt, és fáradt. Akárcsak az enyém. – Ezek nem mennek el addig, míg nem válaszol nekik valaki a kérdéseikre!