Scarlet Falls

10.fejezet

Körülöttem minden tönkrement, mindennek vége. Mit érzek? Egy óriási űrt a fejemben és egész testemben. Nem vagyok már egész, nem vagyok senki... csak megyek előre, mint egy üres test. Oda megyek, ahová mondják. A városházára, sajtótájékoztatót tartani az elmúlt napok tragédiáiról. A saját tragédiámról is. Ki áll most mellettem? Senki. Még a törvények sem. Tudom, ki a gyilkos. De mégsem tehetek semmit. Nincs bizonyíték. Akkora darabot tépett ki belőlem, hogy már nincs több erőm lépni sem. Ott álltam üres fejjel a nővérem frissen hantolt sírja előtt és nem jutott eszembe semmi. Az égvilágon egy rohadt gondolat sem futott át az agyamon. Csak bámultam a sírkövet, amin a neve van arany betűkkel. Néztem az apró fényképet rajta és a feliratot: „Élt 24 évet. Búcsúzik tőle testvére, Andy." Mindössze ennyi. És nekem erről nem jutott eszembe semmi. Audrey... Hová tűnt? Az imént még itt volt. Mintha ellopták volna. Mégis mi történt? Egy pillanat alatt minden romokban állt. Én lettem a polgármester, aki nem tudja a várost irányítani, mert az elméje kezd megborulni. Nem tudok beszélni, nem tudok sírni, nem tudok mozogni. Maga a megtestesült üresség vagyok. Újságírók tömkelegével kellett farkasszemet néznem. Maga a főszerkesztő, Camilla kisasszony is eljött, hogy saját fülével hallja, amit mondok. És én kinyitom a szám, amiből árad az alkohol bűze, és elkezdek beszélni. Felolvasom az előre megírt szöveget a papírról. Röviden, tömören mindent leírtam, ami az elmúlt napokban történt. De nem mondhatok el mindent. Nem mondhatom el, hogy mindez miattam történt. Hogy a múltamból eredő szégyenfolt miatt. Hogy bosszúhadjárat folyik ellenem. A nyomozás még tart, amíg nem lesz vége, további információkkal nem szolgálhatok- fejeztem be fennhangon a sajtótájékoztatót, és elvonultam az irodámba. Az íróasztalom fiókjában már ott vár a felmondásom. Csupán addig leszek polgármester, amíg lecsillapodnak a kedélyek. Igyekszem mindent helyrehozni, ahogyan azt az elődöm kérte. De utána vége. Én csak maradok egy helyettes, éppen elég baj van azzal is. Holnap egy újabb temetés. A polgármesteré. Ott kell lennem. Muszáj talpon maradnom. Már alig maradt erőm! A lábaim hamarosan felmondják a szolgálatot, összecsuklok, mint egy ócska szék. Kapaszkodnék, de nem tudok mibe. Bármerre is nézek, üres falakat látok, amik egyre jobban közelítenek felém, és én ott maradok köztük, bezárva. Nem tudok menekülni. Nem is akarok. Nem vágyom az emberek közelségére. Mindenki a nyakamon csüng. Mindenfelől kérdések jönnek. Ezernyi. De én nem tudok rájuk válaszolni. Már elvesztettem a józan eszem. Nem tudom hova menjek. Nem találom a helyem. Az este leszállt a városra, és én egyedül ültem az autómban, cél tudatlanul. Senki sem szólt hozzám. Részeg voltam. És elszívtam egy spanglit. Remegő kézzel nyitottam ki a kesztyűtartót. Egy újabb üveg vodkát vettem ki belőle, és a kezembe akadt egy aprócska doboz. Sötétkék bársonnyal bevonva. Kinyitottam. Fehérarany gyűrű, zafírral. A világ legszebb drágaköve. Ezt szántam neki. Megállíthatatlanul belészerettem. Nem tudom, nem értem magam. De szeretem őt. És azt akarom, hogy itt maradjon. Tudom, hogy ő is ezt akarja. Kértem, könyörögtem érte. Nem akarom elveszíteni. Nagyon fontos nekem. Ki akarták toloncolni. Hiába vagyok polgármester. Kevés vagyok ahhoz, hogy törvényeket módosítsak. Senki sem ért velem egyet. Ha nem veszem el feleségül, el kell mennie. Én akarom... és ő? Mit érez? Nem szeret engem. Engem nem is lehet szeretni. Tudom. És el fog menni. Itt hagy engem. Egyedül maradok. Ezzel az ürességgel, ami mindjárt felemészt.

Nem ijedtem meg, amikor bevittek a rendőrségre kihallgatni. Egy cseppet sem. Végig magabiztos és nyugodt voltam. Én úgy szerveztem meg mindent, hogy ne legyen sem ellenem, sem a barátom ellen bizonyíték. Minden a terv szerint halad. Órákon át vizsgálgatták az ügyet, alibi, ujjlenyomat vizsgálat satöbbi. De persze semmi eredmény. Az ügyvédem is résen volt, így szabadon távozhattam. A nyomozás tovább folytatódik ismeretlen tettes ellen. Elégedetten hagytam el a rendőrséget, megköszöntem az ügyvédem munkáját, és elmentem a belvárosba, hogy igyak egyet ünneplésképpen. Ezután hazamentem, mert egy kicsit egyedül akartam lenni a mozgalmas nap után. Nem volt már kedvem felugrani anyámhoz és a húgomhoz. Ők nem is tudnak arról, hogy mi történt. Jobb is. Anyám megállás nélkül bőgne, és szidna engem. Legalább Momo nem piszkál örökké, kedvesen, dorombolva dörgölőzik hozzám. Az egyetlen lény, aki megért engem, és úgy szeret, ahogy vagyok. Fura csend vett körül bennünket. A fáradtság ismét elhagyott. Nem tudom, mihez lenne kedvem, de annyi biztos, hogy máris meguntam az egyedüllétet. Először is elhívtam Kennyt, a haveromat, hogy menjünk be a városba mókázni egyet. De lemondta, családi botrány van nála éppen, a felesége üvöltözött vele, tisztán hallani lehetett a telefonon keresztül is. Mégis kit hívhatnék fel? Na jó, Kenny kilőve. De egyedül mégis mi a fészkes fenét csináljak a városban? Momora néztem reménytelenül. Ő még a fejét is elfordította, és inkább a kanapéra ugrott fel, ott mosdott. Gondoltam egy nagyot, és végiglapoztam a telefonom névjegyzékét. Csupa olyan emberek, akikkel ezer éve nem beszéltem, és akiknek a társaságára abszolút nincs szükségem. Nincsenek is barátaim, Te Jó Ég! Nicolette Kathrin. Na, ő lenne csak hab a tortán! Vajon mit szólna hozzá, ha áthívnám? Iszogatnánk egyet, és elbeszélgetnénk a régi szép időkről. Azóta nem láttam, mióta leszerelték. Nem váltunk el haraggal egymástól. Egy kicsit talán hiányzott is nekem. Oké, felhívom. Egy próbát megér. Úgysincs más. Kicsöngött a telefonja. Nagy sokára vette fel. Izgatottság fogott el.