Scarlet Falls

4.fejezet

Egyenesen a parkolóba siettem, futólépésben. Alig kaptam levegőt, mire beültem az autómba. Hol is van az a fura étterem? Jártam már ott? Nem emlékszem... azt sem tudom, hol van a 89. utca. Ha csak szórakozik velem, letépem a fejét! Még gondolkodni sem volt időm. De nagyon komolyan mondta, hogy menjek oda. Nem szokott ő ilyen lenni. Valamiért mégis segít nekem. Kezdtem azt hinni, hogy Jason kedvel engem. De akkor miért piszkál folyton? Remegő kézzel állítottam be az úti célt a GPS – en, és már indultam is. A lámpák természetesen az agyamra mentek. Dudáltam, kiáltoztam, csapkodtam a kormányt. Életemben nem káromkodtam még annyit, mint azon a napon. Felháborítóan alpári voltam. Gyerünk, hol van már Cecilia Fogadója, vagy mi a csuda? A 89. utcában nem győztem a nyakam nyújtogatni. A GPS szerint mindjárt ott vagyok. Egy nagy zöld épület előtt kötöttem ki. Kerestem a feliratot, de nem volt rajta semmi. Kiszálltam az autóból, és körülnéztem. Jaj, hol vagy, Cecilia Fogadó? Nem csak Jason csapott be, hanem a GPS is? Mi folyik itt? Ma mindenki engem ugrat? Ez nem az én napom. Még egyszer körbeleskelődtem. Ez a zöld épület nem fogadónak tűnik, inkább valami gyárnak. Magamon kívül csaptam egy nagyot a motorháztetőre, és akkor végre megláttam. A Cecilia Fogadója velem szemben volt. Nagy kő esett le a szívemről. Mégsem csapott be! De hogy mi az, ami miatt ide kellett jönnöm? Úgy rohantam át az úton, mint egy őrült. Ráadásul nem is a zebrán mentem. Majdnem elütöttek. Sebaj, a lényeg, hogy itt vagyok. Csak nem itt van Jake? Gondolkodás nélkül bementem a sárga épületbe, ami tele volt virágokkal, és emberekkel. Hirtelen azt sem tudtam, hova menjek, kit nézzek. Kit keressek? Bolondot csinál belőlem a főnököm. De ha már itt vagyok, rá kell jönnöm, mi a dolog csattanója. Megszokhattam volna, hogy mindig ezt csinálja velem. Sodródtam össze-vissza, de az égvilágon semmi különöset nem véltem felfedezni. A nagy aulából egy kávézó is nyílt. Rám férne. Egy üzenetem érkezett. Alig bírtam elővenni a telefonomat, természetesen a táskám alján volt. Jason írt. Na, végre!

„ A kávézóba menj, Davis."

Remek, úgyis pont oda akartam menni. Mély levegőt vettem, igyekeztem higgadt maradni, és a lehető legbájosabb vigyorommal tértem be a kávézóba, ahol már nem volt annyira sok ember. Körülnéztem. Sok kis asztalka várta a vendégeket. Az egyiknél, ami a fal mellett volt, egy öltönyös alak ült, nekem háttal, szemben vele pedig egy cifra ruhákba bújt hölgyemény. Rajtuk akadt meg a szemem először. Elmélyülten csókolóztak. Szenvedélyesen. Forró szerelemmel. Mintha többé el sem akarnák egymást engedni. Majdnem kiborult a kávéjuk is. De nem bánták. A nő a férfi hajába túrt, úgy, ahogyan én is szoktam. A férfi is átnyúlt az asztalon, és a lány haját simogatta. Nagyon boldognak tűntek! Kizárták a külvilágot, nem törődtek semmivel, csak egymással. Még azt sem vették észre, hogy egyre jobban közeledtem feléjük, végül megálltam felettük, kővé dermedten, halálra váltan. Először is Stacey volt az, aki észrevett. Villámgyorsan ellökte magától a férfit, az új pasiját, aki Marc, de valójában Jake, az én vőlegényem. Egy árva szó nem jött ki a torkomon. Csak néztem őket, üres tekintettel.

- Sharon, én esküszöm, megmagyarázom! – pattant fel Jake az asztalról, és a vállamra tette a kezét. Stacey zokogott. Egy szálat sem éreztem iránta sajnálatot. Megvetést annál inkább.

- Hogy tehettétek ezt velem? – kérdeztem halkan, rekedten. Életemben nem kaptam még ekkora sokkot.

- Sharon, drága barátnőm, kérlek szépen, hadd magyarázzuk meg! – könyörgött Stacey sírva.

- Nem akartuk, hogy így legyen! Gyere, beszéljük meg! Kérlek! – folytatta Jake.

- Szerintem nekünk már nincs miről beszélni. – annyira nyugodtnak tűntem, de belül felrobbantam!