You'll be mine~Levi x Yandere! Reader~

11.Rész

Hangja komoly, mint mindig. Rejtelmes szemei semmit sem árul el, azonban térdén kopogó mutatóujja miatt arra lehet következtetni ideges. Elé ülök és vátom, hogy belekezdjen. Ő viszont hallgat. Ide oda rángatja szemét, nem tudja hogyan kezdjen bele.
-(Név), én...-egy pillanatra se néz bele szemeimbe. Nagyot nyelek, szívem hatalmasat dobban mellkasomban. -Mindig is tudtam, hogy baj van veled. -hát nem erre számítottam. Arcomról lehervad mosolyom. Vajon sejt valamit? Hogy jött rá? Fel fog dobni a zsaruknak? Több ezer kérdés suhán át agyamon mégsem szólalok meg. Várom, hogy befejezze. -Emlékszel arra amikor megkarmolt egy macska?-néz rám. -Másnap a járdán feküdt. Holtan. Te voltál, igaz?-ökölbe szorítom kezeim. -Nem furcsállod, hogy a közelemben lévő lányok eltűnnek?-vádlón néz rám. Könny folyik végig arcomon. -Te tetted?- mindketten hallgatunk. A kint süvítő szél hangját lehet csak hallani. Farkasszemet nézek azzal az embertel akiért bármit megtennék. Aki most megvádolt... Bár nem alaptalanul. Hogy jöhetett rá? Remegő kézzel zsebkendő után kutatok pulóveremben, majd letörlöm vele könnyeimet. -Szóval igaz.-dől hátra a kanapén.
-Miért?-kérdezem elcsukló hangon. -Miért vádolsz meg ilyennel?
-Ne játszs az ártatlant!-rivall ràm. -Sosem fogom megbocsájtani! Utállak!-felállok és kifutok az ajtón. Még a szél is tól előre. Elhaladok pár ember mellett akik riadtan néznek utánam. Nem csodálom. Szipogásom hangos sírásba torkollott, szempilláim könny áztatja, hajam nedves arcomra ragad. Hirtelen egy hídra érek.
-Senpai, ez igaz? Utálsz? Miért teszed ezt velem? -kétségbeesetten néztem rá. Zsebre dugott kézzel nézett a messzeségbe. Nem szólt semmit. Csendben hallgatta ahogy szipogok. - Én mindig mindent megtettem érted. Ott voltam neked, amikor senki sem foglalkozott veled. - egy lépést tettem a híd korlátja felé.-Még akkor is amikor gonosz voltál velem. Mindig bántasz, senpai. Miért? -fordultam hirtelen felé. Az oszlopnak hajtva a fejét nézett rám. Tekintete nem olyan mint mindig. Őszinte. Tehát komolyan gondolja? Könnytől csillogó szemmel és mosolyogva másztam át a korláton. A szél belekapott a hajamba. Akkora erővel fúj, hogy ha nem kapaszkodnék, már a habok fujtogatnának a hideg folyóban. - Értem. Viszlát Senpai! - néztem utoljára kék szemeibe. Viszont mielőtt elengedtem volna a korlátot, megfogta a csuklómat.
-Idióta! Miért akarsz leugrani? Akkor jobb lesz? - szemöldökét ráncolva várta a válaszom.
-Igen. Soha többé nem kell néznem, ahogy magamra hagysz a barátaid miatt. Szeretlek, de irígy is vagyok rád. - lehajtottam a fejem.-Nekem miért nincsenek barátaim? Te vagy az egyetlen aki barátkozik velem. És te is utálsz. Miért kellene élnem? A szüleimnek is csak teher vagyok. Egy ilyen szánalmas lénynek nem lett volna szabad megszületnie. - csuklott el a hangom a végén. Bal lábam megcsúszott a keskeny kövön, Levi viszont nem hagyott leesni. Próbált minél erősebben ölelni.
-Sajnálom. Nem csinálok ilyet többet. Menjünk haza.
-Nem tettem semmit.-szipogtam tovább meleg karjaiban.-A macska... Nem akartam...
-Elhiszem, semmi baj.-simogatta hátam.
-Én meg akartam büntetni... És túl nagyot rúgtam...-ismét elerednek a könnyeim.
-Nincs semmi baj, ne sírj!-próbált vígasztalni.-Gyere fel a hátamra.-hátat fordított én pedig átöleltem nyakát. Elindultunk, közben csöpögni kezdett az eső. -Mi lenne ,ha rendelnénk pizzát?-kérdezte mintha mi sem történt volna. Mosolyogva bólogattam.