Visszatérés Bíborhegyre (befejezett)

Újabb gyilkosság Allerdale Hallban

Edith fázósan húzta össze magán kabátját, de a nyirkos hideg így is bekúszott a ruhája alá. Kinézett az automobil ablakán, de csak hóval fedett utcákat, kerítéseket látott, és a kerítések mögött fekete fákat és csupasz bokrokat. A hó fehérsége elvakította, ezért inkább visszahúzta a függönyt. A kabátját már egy ideje nem tudta összegombolni gömbölyödő hasa miatt, amit szeretettel simított végig. Második gyermekét várta, és már alig két hónapja volt hátra a szülésig. Nyugodt időszak volt ez Amerika történelmében, Roosevelt elnök reformkezdeményezései stabil gazdaságot eredményeztek, és csupán a szénbányászsztrájk vetett árnyékot a nyugodt hétköznapokra. De ez családja jólétét nem befolyásolta. Második férje, Alan McMichael jóhírű szemészorvosként, köztiszteletnek örvend a városban, és jól jövedelmező praxisa középosztálybeli életet biztosított családjának. Edithnek is volt vagyona, hiszen édesapja és elhunyt férje vagyonával is ő rendelkezett.

A kocsi kátyúba hajtott, és megbillent. Edith elvesztette az egyensúlyát, és majdnem a padlóra esett. Nyögve visszaült, és rögtön a szemközti ülésre pillantott. Kisfia az ülésen édesdeden aludt. Edith imádattal nézte hosszú fekete haját, és sűrű szempilláit. A gyermek keskeny ajka mosolyra húzódott, és anyja legszívesebben magához ölelte volna. Mennyire hasonlított az édesapjára. Egyetlen éjszaka, egyetlen szerelmes és szenvedélyes éjszaka, ott a postaépület padlásán kialakított kis szobában, és itt fekszik annak az éjszakának a gyümölcse. Edith szeme könnybe lábadt. Pokolian hiányzott Thomas, a hangja, ami mindig olyan megnyugtató volt. Beleszeretett abban a pillanatban, amikor meglátta, amikor a férfi eljött az apjához, hogy a támogatását kérje. Hiányzott az érintése, a csókja. Könnyei megindultak, és utat engedett nekik. Nyugodtan sírhatott, senki nem látta. Alan előtt nem mert, mert Alan hallani sem akart Thomas és Lucille Sharpe-ról. A bányát és a házat is el akarta adatni, amilyen gyorsan csak lehetett, de Edith hallani sem akart róla.

- Nem értem a makacsságát Edith! Mi köti oda? Azok az emberek csak bántották, mérgezték. - Alan mindig amikor szóba került az angliai birtok, rendkívül feszült lett. - Ha nem érek oda időben, akkor megölték volna. A férje a halálát kívánta.

- Soha, Thomas szeretett engem. Ő jó ember volt Alan. - Edith foggal körömmel igyekezett néhai férje nevét tisztára mosni. - Engem védett és ezért kellett meghalnia. Mindenről a beteg elméjű nővére tehet, a szadista apja, és a zsarnok anyja. Ők tették olyanná szegényt, amilyen lett. Ő csak áldozata volt a családjának, már ha lehet családnak nevezni az ilyet.

Edith az után a végzetes nap után egy percet sem akart Angliában maradni, de a nyomozás és egyéb ügyek miatt csak hónapokkal később utazhattak vissza Amerikába. A hazaúton már érezte, hogy Thomas gyermekét hordta a szíve alatt és minden éjjel sírva aludt el.
Alan végig mellette állt. A férfi sosem titkolta, hogy kedveli Edithet, de csak a gyászév elteltével mert előhozakodni a kérdéssel.

- Edith, tudom hogy most nagyon nehéz, de bátorkodom megkérni a kezét. Apja leszek a fiának, és szerető férje önnek. Ha elfogad, én boldogan feleségül veszem. - Edith nemet mondott. Többszöri kérésre is.

- Alan, bocsásson meg, de még mindig szeretem a férjemet, és amíg ez így van, addig úgysem lehetünk boldogok. Időt szeretnék kérni, legyen kérem türelemmel. - A férfi várt. Edith becsülte érte, de nem szerette. Amikor megszületett Thomas, aki az apja után kapta a nevét, már egy házban éltek. A szülés nagyon könnyű volt, meglepően könnyű. Odakint csicseregtek a madarak, meleg nyári nap volt, és a kisfiú olyan hamar világra jött, hogy a bába alig tudott bemosakodni. Alan segíteni akart, orvos létére ott akart lenni, de Edith nem engedte. A fájások nem sokkal ebéd után kezdődtek, és két óra előtt már a karjában tartotta Thomas gyermekét. Sírt örömében, és siratta azt a boldogságot is, amit együtt kellett volna átélniük.