Visszatérés Bíborhegyre (befejezett)

Felejts el engem!

A hajóút rémesen hosszúnak tűnt, a kabin kicsi volt, az ágy pedig keskeny és kényelmetlen. Edith Thomassal aludt együtt, míg Alan külön kajütöt kért magának. Az angliai utazás őt is nyomasztotta, hiába próbálta titkolni. A sebe, amivel Thomas Sharpe az életét mentette meg, még ennyi év után is fájt, arról a szúrásnyomról nem is beszélve, amit Lady Sharpe ejtett az oldalán. A nő még sokáig kísértette álmaiban, hol vággyal telve ébredt, hol halálra rémülten. Hogy lehetett valaki ennyire gyönyörű és egyúttal ennyire kegyetlen, ilyen velejéig romlott? Lucille bája őt is lenyűgözte, az a hűvös modor, a mélyben lakozó szenvedély, ami a nőből áradt, magával ragadta, mint sok más férfit Buffalóban. De Lucille senkit nem engedett közel magához, és egy percre sem hagyta magára az öccsét. Nyilvánosan mindig együtt jelentek meg, és a rossz nyelvek szerint a hotelben egy szobában, sőt egy ágyban aludtak. Ezen sokan megbotránkoztak, de volt, aki csak a szobalányok ízléstelen pletykájának tartotta. Alan eleinte igyekezett Lucille közelébe férkőzni, felajánlotta neki, hogy megmutatja Buffalot, de a nő minden alkalommal elutasítatt. Alan régóta szerelmes volt Edithbe, de amint megjelent a baroness, és zavarbaejtően buja nővére, csak őrá tudott gondolni. Hogy lehet, hogy egy ilyen fantasztikusan izgalmas nő egyedül van? Öltözködése első pillantásra szokatlannak tűnt, skarlátvörös ruhája, és hasonló színű rúzsa miatt a nők összesúgtak a háta mögött, és hamar híre ment, hogy Lucille tulajdonképpen szajha, és az öccse futtatja. De távolságtartó és előkelő viselkedése hamar meggyőzte irigyeit, hogy ez is, mint az öccsével való egy ágyban alvásról szóló hírek, mind csak ízléstelen szóbeszéd. Nem úgy a férfiakat, akik a nyomában jártak, de ő sosem táncolt mással csak az öccsével.

- Edith, kérdezni szeretnék valamit. Erről még sosem beszéltünk, és ha nem akar ne válaszoljon. Nem hozom fel többé. - tudnia kellett hogy igazak voltak-e a pletykák - Thomas és a nővére olyan kapcsolatban volt egymással, ami túlmutat testvéri szereteten. Hallottam ezt-azt, miután ön férjhez ment és elhagyta az országot. Az a pletyka járta, hogy talán nem is voltak testvérek, hanem ... Alan várt, de végül kinyögte - szeretők voltak.

Sokáig csak a hullámok morajlása hallatszott. Edith az alvó Thomas fejét simogatta, és a plafont bámulta. - Alan, én a férjemet szerettem. És ő is szeretett engem. Bármit is gondol róla, jó férjem volt és jó ember. A sógornőm pedig egy szadista zsarnok volt, kínzója szegény uramnak. Zavart elméjében az öccse iránti érzéseit máshogy értelmezte. Testvérek voltak Alan, de Lucille magához láncolta. - Edithben felsejlett annak a végzetes éjszakának ama pillanata, amikor a padlásszobában rájuk nyitott. Amikor egy ágyban találta férjét a nővérével. Thomas sóhajai vegyültek Lucille altatódalával, és ezt a dúdolást már előtte is hallotta, más éjszakákon és olyankor Thomas nem volt mellette a hitvesi ágyban. Csak ezután tudatosult benne, hogy ilyenkor ők ketten együtt voltak. Undorodott Thomastól, és azt kívánta bárcsak ne látott volna semmit. Egy világ omlott össze akkor benne, és amikor sógornője elárulta, hogy mindent együtt csináltak, hogy gazdag nőket a világ más tájairól Angliába csábítva megöltek, de előtte minden vagyonukat kicsalták, azt kívánta bár meghalna. Az egész borzalmat megkoronázva a titok, hogy a testvérek vérfertőző kapcsolatából gyermekük is született. Edith eldöntötte, hogy ezt a titkot magával viszi majd a sírba. - A sógornőm túlságosan ragaszkodott az öccséhez, de nem, nem volt köztük szerelem.

- Az Isten szerelmére Edith!- fakadt ki Alan - Egy ágyban aludtak a hotelben! Ez felháborító! Elfogadhatatlan! Miért védi azokat, akik úgy bántak önnel? Akik megalázták, akik tönkretették, akik megpróbálták megölni?!

Edith befogta a kisfiú fülét, aki a kiáltásra felriadt. - Azonnal hagyja abba, a férjemről beszél!

- Én vagyok a férje Edith! Én! - Alan felugrott, és nagy csattanással becsapta maga mögött az ajtót. A metsző tengeri levegő kijózanította,
és mardosta a bűntudat. Hiszen arról, ami a között a két ember között történt, a négy fal között, abban a rothadó kastélyban, ha történt egyáltalán valami bűnös, nem a felesége hibája, nem az ő bűne. Vacsora után mindig a kajütjéhez kísérte feleségét, de most köszönés nélkül tértek nyugovóra.

Edith dühös volt, dühös Alanre, de legfőképp magára. A férjének igaza van, maga sem tudta, hogy miért védi Sharpékat? Nem tudott elaludni, a gyomra háborgott, és úgy érezte hogy az a pár falat, amit vacsorakor magába erőltetett, nem akar benne maradni. Friss levegőre vágyott. Betakargatta alvó fiát, és kilépett a kajütből. A hajó korlátjához lépett, és nagyot szippantott. A tüdeje megtelt a sós párás levegővel ami köhögésre ingerelte.

- Edith, bocsásson meg. - A nő ijedtében összerezzent, és megpördült. - Igazságtalan voltam, önt nem tehetem felelőssé semmiért, és nem vonhatom kérdőre sem. A kérdésem ízléstelen volt, és nem vagyok rá büszke, hogy hittem a pletykáknak. Kérem, ne haragudjon. - Magához ölelte az asszonyt és megcsókolta. Edith nem húzódott el tőle, de nem is viszonozta férje csókját. Alan csókja egyre követelőzőbb, egyre szenvedélyesebb lett, a karjába kapta a feleségét és saját kabinjába vitte.

- Kérem ne - suttogta Edith, de Alant elragadta a szenvedélye, és már nem tudott magának megálljt parancsolni. A nő minden izma ellenkezett, merevvé vált, érzékeny mellei a férfi minden érintésére felsajogtak, és amikor a férje birtokba vette testét, hangtalanul sírva fakadt. Fogait összeszorította és csak azért rimánkodott magában, hogy gyorsan vége legyen. Szerencsére imái meghallgatásra találtak, Alan néhány mozdulat után elernyedt, és lefordult róla. Edith kiszállt az ágyból, megigazította hálóingét, és megsemmisülten menekült vissza a kabinjába. Kulcsra zárta az ajtót, és a fia mellé bújt. Álomba sírta magát, és álmában Allerdale Hallban járt.

A ház nyögött, reszketett, mindent átjárt a fagyos levegő, de a kandalló tüze hívogatóan csalogatta.

A kandalló mellett pedig ott állt Thomas. - Edith! Szerelmem! - suttogta és ölelésre tárta karjait. Edith zokogva zuhant a karjaiba és érezte haján a férfi simogatását, az illatát, ahogy fekete kopottas bársony zakójába fúrta az arcát. - Rettenetesen hiányzol nekem.

- Itt vagyok Thomas! Nem bírom tovább nélküled. Nem akarok élni, de élnem kell, mert gondolnom kell a kisfiunkra.

Thomas arca nyugodt volt, és az a szomorkás félénk mosoly volt az arcán, amit Edith annyira szeretett. - Edith, kérlek, éld az életed tovább, és felejts el engem.

Edith könnybe lábadt szemekkel nézett rá. - Hogyan kérhetsz tőlem ilyet? Nem akarlak elfelejteni, szeretlek. Csak téged szeretlek, örökké. - Elmerült Thomas kék szemeiben, és száján érezte a férfi csókját. - Annyira vágyom utánad. Hamarosan újra otthon leszek, ugye vársz rám?

A férfi eltolta magától. - Edith, nem jöhetsz ide. Fordulj vissza. Veszélyes! Csak azért tette, hogy visszacsaljon. Nem tudtam megállítani! Bosszúra vágyik, és ha visszatérsz, folytatódik az őrület.

- Nem akarod látni a fiadat?

Thomas felkiáltott. - Ide akarod hozni a fiunkat? Tálcán kínálod fel neki? Edith, Edith kérlek hallgass rám. Könyörögve kérlek! Ne gyertek ide. - Ekkor sikoltás hallatszott, és Thomas rettegve összerezzent.

Edith pedig a sikoltásra felébredt. A szíve hevesen dobogott, fülelt, de nem hallott semmit. A félhomályban semmi nem mozdult, kisfia egyenletes légzése hallatszott csak. Ekkor meghallotta, a sikoltást újra, aztán tompa puffanást, és a félelmetes csendben ajtók nyíltak, és a fedélzeten szaladó lábak zaja hallatszott mindenfelől. Edith magához ölelte az alvó gyermekét, hogy ha felébred, azonnal meg tudja nyugtatni. A rohanó lépések az ajtajuk felé közeledtek, valaki elfutott a kajütjük előtt, és Edith hallotta hogy Alan ajtaját zörgetik.

- Doktor McMichael, kérem. A kapitány úr hívatja, uram, szükségünk van önre.

Edith lélegzetvisszafojtva hallgatózott.

- Mi történt?

- Gyilkosság történt uram! Egy nőt baltával agyonvertek.