Visszatérés Bíborhegyre (befejezett)

Tomas segíts!

Edith nem akart hinni a szemének, képtelen volt elfogadni a tényt, hogy Alan nincs többé! Hisztérikus üvöltésére Lucille kegyetlen nevetése volt a válasz!

- Most nem hibáztam, látod? - Edith a kanapé mögé futott, és valóban félt. - Most te sem állíthatsz meg. És ne aggódj kedves Edith! Ha itt végeztem, a fiad következik. - Könnyedén átugrott a kanapé fölött, kibontott haja repült utána. A vére nyomot hagyott mindenfelé, ahol járt.

- Azt már nem! A fiamhoz nem nyúlsz, te szajha! - Befutott a szobába, átlépett az ügyvéd felett, és Trevort szólongatta. Abban reménykedett, talán a férfi meg tudja fékezni a feleségét. Ahogy Lucille közeledett, imbolygó léptei és sápadt bőre láttán Edith úgy érezte, időt kell nyernie. Lucille lelke talán nem ölhető meg, de a test, amibe beleköltözött szemlátomást haldoklott. Ajkai szürkén reszkettek de a szemében a gyilkos tűz ugyanúgy égett. Edith a sarokból kikapta a gyertyatartót, ami olyan magas lehetett, mint ő. Szuronyként tartotta maga előtt, míg a férfit ébresztgette - Trevor! Térjen már magához! - A férfi lassan megmozdult, de Lucille ettől mintha megvadult volna. Az sem érdekelte, hogy a gyertyatartó hegyes vége újra és újra átszúrja a tenyerét, mégcsak fel sem szisszent. Trevor megrázta a fejét, és azonnal átlátta a helyzetet!

- Alice! Szerelmem, ne tedd ezt. Küzdj ellene, meg tudod tenni. -  Úgy tűnt mintha hatottak volna a lágy esengő szavak. Alice teste megtorpant, arca belső harcról árulkodott - Te erősebb vagy nála! Erősebb vagy mindenkinél, látod engem sem tudtál bántani. Mert szeretsz, tudom, érzem. Sosem törnél az életemre. - A férfi a háta mögött intett Edithnek, hogy lassan induljon el az ajtó felé , miközben Trevor elindult a felesége felé, és megfogta a kezét. Mindkettejük tenyere véres lett. - Elmegyünk innen. Most azonnal, hallod? Elmegyünk és soha többé nem jövünk vissza.

Edith látta, hogy Trevor kezében megvillan a kés, aztán kimenekült a nappaliba magával vonszolva a  gyertyatartót. Hallotta a dulakodást, egy halk kiáltást, hörgést, és utána a néma csendet. Könnyek között nézte az ajtót, és imádkozott, hogy ne a nő jöjjön ki rajta.

- Istenem add hogy Trevor túlélje, kérlek Uram! Annyit szenvedtem, legyen elég! - Nyílt az ajtó, és Edith felsikoltott. Vértől mocskos kéz kapaszkodott az ajtófélfába, de ez nem Trevor keze volt. - Lucille! Teremtő Istenem! Hagyj engem, hagyj elmenni, soha többé nem jövök vissza. - A nő mindenbe kapaszkodott, és közeledett. A léptei bizonytalanok voltak, hörgött, de fénytelen szemeit le sem vette Edithről. Trevor kése volt nála.

- Nem mész sehová, megmondtam. - Edith egészen a kandallóig hátrált, ott megkapaszkodott a jéghideg kőben, feltekintett a falra, és hangosan imádkozni kezdett: Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az Eget és a Földet alkotta ...

Lucille szúrt, de Edith elugrott előle. - Nem engedi, hogy a lábad megtántorodjék, nem szunnyad őriződ..."

- Hagyd ezt abba! - sikoltott Lucille, de a hangja erőtlen volt - Nem bírom hallgatni!

De Edith egyre hangosabban folytatta: "Az Úr a te őriződ, az Úr a te oltalmad..."

Már nem volt hová menni, mögötte sarok, előtte Lucille, de az imát már kiáltozva mondta. Hirtelen Lucille a fülére szorította a kezét, sírás jött ki a száján. - ..."megőriz az Úr jártodban-keltedben, most és mindenkor!... Edith azt nézte, hol tud elfutni, hol van az a résnyi hely, ami esélyt adhat a menekülésre. De sógornője vergődése kiszámíthatatlan volt. Tudta, ez az utolsó lehetőség. Minden erejét összeszedve nekiugrott, de elszámította magát. Az ima végeztével Lucille ereje kezdett visszatérni, és elkapta Edith nyakát.

- Azt mondtam, hagyd abba! - Szorosabbra fogta a markát, és Edith a csuklóját elkapva igyekezett levegőhöz jutni - Hol van az őriződ Edith? - kérdezte, és az arcába hajolt. Edith láthatta kitágult pupilláját. - Nincs itt senki, csak mi ketten.