Visszatérés Bíborhegyre (befejezett)

Tekintetem a hegyekre emelem

Anya és gyermeke ott álltak az aprócska temető egyetlen hófehér sírja előtt. A sír márványból faragott angyalt ábrázolt, és az angyal lábánál volt egy kis csokor friss virág. Edith azon tűnődött, vajon honnan szerezte az öreg cseléd a virágot ezen a kopár vidéken. Hálás volt és megrendült. A kisfiú meleg kezét megszorította. - Itt nyugszik az édesapád.

- És ők kicsodák, anya? - Edith ekkor látta meg a többi sírdombot, három halom közvetlen egymás mellett, és egy aprócska előttük.

Edith toppantott egyet mérgében. Megsimogatta a jéghideg márványangyal arcát, aztán a gyermek kezét erősen fogva visszasietett a házba.

- William - szólította meg a cselédet -, kérem, ugye az a három sír nem annak a három asszonynak a sírja?

Az öreg fénytelen szemeit az asszonyra emelte. - De, kérem szépen, az övék. A rendőrség felkutatta a hozzátartozókat, de senki nem akarta elvinni a maradványokat. Ezért itt lettek eltemetve. Ne aggódjon asszonyom, kaptak rendes egyházi szertartást. A kisbabát az anyja mellé temették, szegény gyermek emlékszem mennyit sírt. Mindig csak sírt, bármit tettek vele. Néha éjszakánként hallom, és a szívem szakad meg.

Alan fejét rázva szólt rá az öregre.

- Micsoda őrültség ez! Azt ne mondja nekem, hogy szellemek járnak a házban. - Edithre nézett, és halkabban folytatta. - Szóljon rá, halálra rémíti a gyereket.

A gyermek azonban egy cseppet sem volt megijedve. Érdeklődve figyelte miről beszélnek a felnőttek, aztán ezt megunva, beszaladt a házba. Edith azonnal utána futott, egy perce sem merte magára hagyni, de Thomas még így is egy pillanat alatt tűnt el. Anyja megtorpant a hallban, és visszatartva a lélegzetét átlépdelt a süppedő padlón, egészen a nappaliig.

A kandalló ontotta magából a meleget, és nemcsak Edith kezeit, hanem a szívét is felmelegítette. Látta maga előtt, ahogy Thomas mellette áll, kezével megtámaszkodik a kandalló párkányán, és őt figyeli, amint olvas.

- Thomas, zavarba hozol, ahogy nézel - mosolygott ilyenkor, és férje elpirult, lopva a zongora felé pislantott, ahol Lucille átszellemülten zongorázott. Aztán mellé ült a kanapéra, és a fülébe súgott valami kedveset. Halála előtti utolsó estén azt mondta; Te olyan vagy, mintha egy angyal szállt volna alá a pokolba, hogy engem megmentsen.

Edith akkor ezen mosolygott, aztán megértette mire gondolt akkor Thomas.

A kandalló fölött olvasható idézet: "Tekintetem a hegyekre emelem." felirat a 121.-dik zsoltárból van.

Edith hiába keresett a házban Bibliát, nem talált. Amikor Alannel hazatértek Amerikába, és minden este imádkozott, Thomasért, magáért, a gyermekért a szíve alatt, és zsoltárokat olvasott, akkor találta meg a szöveget:

"Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az Eget és a Földet alkotta. Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad őriződ. Bizony nem szunnyad, nem alszik Izrael őrizője!Az Úr a te őriződ, az Úr a te oltalmad jobb kezed felől. Nem árt neked nappal a Nap, sem éjjel a Hold. Az Úr megőriz téged minden bajtól, megőrzi életedet.Megőriz az Úr jártodban-keltedben, most és mindenkor."

A képet a kandallóval szemközti falról levették. Edith semmi mástól nem szabadult meg, a házban minden a helyén maradt, de azt a festményt nem bírta elviselni. A kegyetlen szemek, amikkel anyósa vizslatta, a lelkéig hatoltak.

Mindenért őt hibáztatta, nem Thomast, ezt a szeretetlen asszonyt, aki a gyermekeit bezárva tartotta, aki egymás karjába hajtotta őket, hogy vérfertőző kapcsolatban éljenek.