Visszatérés Bíborhegyre (befejezett)

Kísért a múlt

Sírása sikoltásba fúlt, a gyász és az üresség, amit érzett lassan maga alá gyűrte. Tompa, lüktető fájdalma egyre erősebbé és elviselhetetlenné vált. Fülében visszhangzott a saját szívverése, és a nyikorgó lépcsőn közeledő léptek zaja. Alan futott be a hálóba, rá sem nézett, az éjjeli szekrényhez lépett, és fecskendőt vett elő.

- Mindjárt jobb lesz, Edith, mindjárt jobb lesz. - Apró tűszúrást érzett a karján, hamarosan kínjai tompulni kezdtek.

- Mi történt, Alan? - A férfi arca sápadt volt, inge véres. - Ugye nem...? - A hangja sírásba fulladt, és könnyein át a sarokba bámult. Nem volt ott senki, csak a szürke függönyt lebegtette meg a huzat.

Alan reszkető kézzel eltette a fecskendőt, és becsukta orvosi táskáját. A zár kattanásától Edith megrettent, és erőtlenül hanyatlott vissza a párnájára.

- Alan?

- Sajnálom - szólalt meg sokára a férje, alig hallhatóan. - Amit tudtam, mindent megtettem, de döntenem kellett, vagy a gyermeket mentem, vagy önt. - Néma csend zuhant rájuk, aztán Alan elfordult. - Kislány volt. - Csak a válla reszketéséből látszott, hogy sír. Letépte magáról a vértől mocskos ingét, és egy mozdulattal a kandalló tüzébe dobta. - Legyenek átkozottak Sharpék, átkozottak! Legszívesebben felgyújtanám ezt az egészet! - Dühét a bútorokon töltötte ki, tombolásának áldozatul esett minden szék a szobában, két festmény, vázák, könyvek és Edith szótlanul nézte a pusztítást.

- Kérem, Alan, csillapodjon. - Vendégük nyugodt, mégis határozott hangja vetett véget a rombolásnak. - Még kárt tesz magában. Edith, maga ezt szó nélkül hagyja? - Alice ravasz szeme Edith felé villant, aztán úgy vonta magához a ziháló férfit, mintha az már az övé lenne. - Mekkora veszteség. Mekkora tragédia, de ne csüggedjen. Maga még olyan fiatal, születhet még gyermeke.

Edith minden fájdalom ellenére kiugrott az ágyból és mellettük termett.
- Ez már sok, ebből elég! Mégis mit képzel magáról asszonyom? Azonnal hagyja el a házamat! Szajha! - kiáltozott magából kikelve, és minden erejét összeszedte, hogy lefejtse a férje karját a nő derekáról. A férfi megrázta a fejét, körbepislogott, mint aki álomból ébredt.

Alice kegyetlenül önelégült mosolyától Edithet kirázta a hideg. - Ez már nem az ön háza. A vételárat már letétbe helyeztük az ügyvédjüknél, aki minden pillanatban itt lehet - suttogta - Miután aláírta azt az átkozott papírt, arra kérem, hogy azonnal távozzon. Én próbáltam kedves lenni, beláttam hogy ilyen állapotban nem indulhat útnak, de ezek után ne várjon tőlem könyörületet. Az sem érdekel, ha derékig érő hó van odakint, maga és a fia tőlem meg is fagyhatnak! - Hangja újra nyájassá változott. - Alan, mindjárt este van, tartsuk meg most azt a szeánszot, ne várjunk tovább. Olyan unalmas itt, dobjuk fel egy kis izgalommal. Kérem kísérjen a szobámba.

Edith legnagyobb megdöbbenésére a férje szó nélkül engedelmeskedett. Egy kis ideig várt, talán Alan visszajön felöltözni, de nem jött. Edith felvett egy pongyolát és bizonytalan léptekkel elindult a vendégszoba felé.

Mindenfelől suttogás, sírás hallatszott, homályos árnyak állták az útját, de áthágott rajtuk. Ismerte őket, sokáig kísértették az álmaiban, ők voltak Enola, Margaret és Pamela, Thomas meggyilkolt feleségei, akikkel Lucille végzett, és akik régen is figyelmeztetni próbálták.

- Hagyjatok! Ne is próbáljatok megállítani! - Újra és újra elé álltak, fakó szemük riadtan villogott, arcukon félelem tükröződött, de Edith kezei nyomán vörös árnyaik köddé váltak. Edith mindenre elszántan lépett Alice szobájába. Alan meztelen felsőtesttel ült a padlón, bőrére mindenféle ábrákat rajzoltak, talán vérrel. szemben vele Alice, és a körülöttük meggyújtott gyertyák halvány kis lángja félelmetessé változtatta a nő gyönyörű arcát, ami sápadtan tükröződött vissza a mellé támasztott tükörben.