Visszatérés Bíborhegyre (befejezett)

Megérkezés a Bíborhegyre

Edith rémültem szorította magához kisfiát. A sikoltás velejéig hatolt, amitől sírógörcs rázta meg a testét.

Thomas szerencsére nem ébredt fel, sem a sikításra, sem a kintről jövő zajokra, hanem kipirult arccal, édes mosollyal az arcán aludt. A hajó elcsendesedett, a hullámok zaján kívül mást nem lehetett hallani, és Edith szíve is lecsitult. Aztán halk lépéseket hallott, amik megálltak az ajtaja előtt. Újra csend volt, és csak sokára hallatszott halk kopogás. Edith az ajtóhoz osont, és suttogva kiszólt.

- Alan, maga az? - Nem jött válasz. Fülét a hideg vasajtóra szegezte és lélegzetvisszafojtva figyelt. Hirtelen lökést érzett, egy már jól ismert, de rég nem hallott hang töltötte be a szobát.

- Miért kísérted újra a sorsot lányom? Óva intettelek a Bíborhegytől - Homályos árnyék kúszott át az ajtón, és Edith hanyatt esett rémületében. - ,de nem hallgattál rám. Veszélybe sodrod a gyermekedet, ha visszatérsz. Gondolj a fiadra!

Az árny amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott, és abban a pillanatban, ahogy régmúlt szelleme eltűnt Alan hangja hallatszott.

- Edith, engedjen be. Nincs semmi baj, csak beszélni szeretnék önnel. - Edith alig tért magához. Harmadik kopogásra állt csak fel, és engedte be a férfit. - Mi történt? Nagyon sápadt, nyissak ablakot?

A nő reszketve bújt vissza a gyermeke mellé. - Alan, kérem, ne hagyjon magamra ma éjjel. Attól tartok, ha egyedül maradok, visszatér.

- Ki tér vissza, kedvesem? - Alan megragadta felesége csuklóját. - Megijedt valamitől? Majd kiugrik a szíve. Feküdjön nyugodtan, mindjárt jövök. Van önnek itt nyugtatója? - Edith a fejét rázta. - Hozok a táskámból.

A nő felsikoltott, amire a kis Thomas összerezzent. Szemét félig kinyitotta, de nem ébredt fel. - Ne hagyjon magamra, kérem, ne hagyjon itt minket egyedül.

Alan elképedt. - Mondja már el, hogy mi történt. Halálra rémít Edith. Látott valamit?

- Itt járt újra! Figyelmeztetni akar. Nem mehetek vissza Allerdale Hallba, veszélyben a fiam élete. Alan, forduljunk vissza. - Edith olyan volt, mint akinek elment az esze. A haja szétzilálódott, arca sápadt volt, szeme forgott. A férfi felállt, és felesége minden tiltakozása ellenére kiment a kabinból. Az orvosi táskájából erős nyugtatót vett elő, és azzal tért vissza. Az asszony szájába erőltette a tablettát, megvárta amíg lenyeli, aztán betakargatta. Edith nyugtalan volt, de a gyógyszertől hamarosan álomba merült.

Már magasan járt a Nap, amikor kinyitotta a szemét. Tűnődött, hogy vajon álmodta-e az egészet. Thomashoz fordult, de a gyermek nem volt sehol. Alan a falnak dőlve aludt a széken, feje a vállára csuklott. Edith felugrott, benézett az ágy alá, a szekrénybe, szétdobálta a takarókat, hogy nem-e az alá bújt a gyermek, de nem találta. Eszelősen rázta meg a férjét.

- Hol van Thomas? Hol van a fiam? - sikoltotta, és feltépte az ajtót. Alan bágyadtan pislogott, de beáramló friss levegő pillanatokon belül magához térítette.

- Edith, hová rohan! Legalább egy köntöst vegyen magára az Isten szerelmére! - A nő észre sem vette, hogy csupán egy vékony hálóing van rajta. A hideg nyirkos levegőtől megborzongott. - Majd én megkeresem. Bocsásson meg, biztosan nyitva hagytam az ajtót, unatkozhatott és kijött a fedélzetre. - Erősen megragadta a felesége karját és erőszakkal visszatuszkolta a kabinjába. - Maradjon itt, mindjárt jövök.

Alan első útja a kapitányhoz vezetett, és miután elmondta, hogy eltűnt a fia, a kapitány azonnal adott mellé három matrózt, akik segítettek a keresésbe. Még a gépházba is benéztek, de semmi, a gyermeknek sehol nem lelték nyomát. Alan kezdett kétségbeesni és üres kézzel ment vissza Edithez, aki fel alá járkált a kabinban. A férfi mellkasára borult és keserves zokogásban tört ki, majd lerogyott a padlóra. Alan nem emelte meg, nem csitította, hagyta, hagy sírjon. Nem az ő fia volt Thomas, de mégis szerette a fiúcskát, és a félelem, hogy a gyermeket elvesztették, a torkát szorongatta. Edith zokogása csitult, letörölte hálóingje ujjával könnyeit, felállt, és öltözködni kezdett.