Visszatérés Bíborhegyre (befejezett)

Lucille!

Látta rajta hogy nem hazudik, a fiúcska ahhoz túl rémült volt, és máskülönben nem is lett volna oka. Alan döntött, a gyereket, a sofőrrel és az öreg cseléddel Blackwellék lakásába küldték. Trevor írt egy levelet a személyzetnek, a sofőrnek adta, azzal az utasítással, hogy késlekedés nélkül vigye őket Londonba, aztán forduljon vissza értük.

Ahogy a levelet írta, rossz érzés fogta el. Mintha búcsúlevelet vagy testamentumot írna. Nézte ahogy Edith sírva elköszön a kisfiától, és az érzés egyre jobban elhatalmasodott rajta. Alig bírta aláírni a nevét.

- Nem ébred fel - suttogta Alan Edithnek - Pedig csak kis adag altatót adtam be neki.

Az asszonyt most a legkevésbé sem érdekelte Alice Blackwell, a kisfia annál inkább. A hó szakadatlan hullott, és félő volt, hogy elakad az automobil út közben. Csak imádkozni tudott, mást nem tehetett, és vádolni magát, amiért nem ment le már korábban a pincébe.

- Ígérje meg Alan hogy minden rendben lesz.

- Nem lesz semmi baj. - Edith felkiáltott, és sírva fakadt.

- Nem! Ez mind tiszta negatív jelentésű szó! Kérem! - Alan elismételte, nyugodtan, lassan, pedig majd szétvetette a félelem.

- Edith, figyeljen rám. Minden... rendben... lesz! - Ostobaságnak tűnt, de ha a feleségét ez megnyugtatja, akkor megígéri. Mélyen a szemébe nézett és kimondta. - Esküszöm, biztonságban Londonba érnek. Thomas jó kezekben van. - Magában persze mást gondolt, hiszen a kétség és a bizonytalanság ott kattogott az agyában. - Thomas életben fog maradni, a város sincs annyira messze, a sofőr életerős férfi, ha kell a karjában is elviszi a fiút. A lényeg, hogy elkerült innen.

- McMichael úr, kérem, talán ha aláírnák a szerződést. Még nem akkora a hó, talán Blackwellék autójával vissza tudunk menni a városba. Talán ha fel tudná ébreszteni a ladyt.

- Sajnálom Duncan - vágott a szavába Trevor. - Az automobilt sajnos visszaküldtem a városba.

Az ügyvéd a hallottak után kishíján összeomlott. Idegesen kopogott a töltőtollal, aztán felordított és a falhoz vágta. - Bocsássanak meg, nem sejthettem...

A három férfi szótlanul ült, csak a szél zúgása hallatszott, amire a ház minden sarkából hangos nyögés válaszolt.

- Csak a keleti szél. Ha a szél feltámad, vákuum keletkezik a kéményben, ijesztő, tudom, de meg lehet szokni. Tomas egyszer azt mondta, a ház lélegzik. - Alan nagy robajjal felugrott, mire mindannyian megrettentek.

- Bocsánat, csak megyek megnézem Blackwell asszonyt. - Edith Trevorra nézett. Kereste azokat az ismerős vonásokat, amik miatt azt hitte, Tomast látja. De a gyertyák fénye máshogy esett az arcára, s már nem talált hasonlóságot. Az ügyvéd felállt, és Alan után ment.
Trevor észrevette, hogy az asszony őt nézi, de nem zavarta. McMichael asszony csinos volt, finom, úrinő, pontosan olyan, amilyen feleséget az anyja szánt volna neki. De aztán jött Alice, és a nő bujasága és vadsága elvette az eszét. Anyja minden tiltakozása ellenére elvette, és az sem érdekelte, hogy Alice nagyanyja vándorcigányként jóslásból élt.

- Valóban hasonlítok Sharpe úrra? - Edith összerezzent. Álmodozott, mert amint a férfi kikerült a gyertyák fényéből, újra őt látta benne.

Edith egy kis könyvecskét vett elő a zsebéből, amiben szépen a lapok között ott lapult Tomast Sharpe fényképe. Trevor ránézett és arcára kiült a döbbenet. - Erre mennyi esély van, asszonyom?

Ugyanolyan színű szempár, és habár a szemük formája más, mégis nagyon hasonló. Az orruk és a szájuk szintén.
A megboldogult baronett vékonyabb, sőt soványabb volt, és a haja sötétebb, mégis akár a bátyja is lehetett volna.
Edith visszavatte a képet, aztán hirtelen megmerevedett. Trevor csak ennyit látott, de Edith mást tapasztalt.