Lángolj! *VKook/TaeKook*

XVIII.

- Nah, mennyi?

Taehyung arcáról úgy folyt a víz, mintha csak dézsából öntötték volna rá. Almácskái vörösen világítottak az oxigénhiánytól és kimerültségtől, szíve ki akart ugrani a helyéről. Hangosan szuszogott, lihegett a térdeire támaszkodva, majd lassan felelmelte fejét. Kereste a maknae sötét szemeit, melyek szokás szerint mással voltak elfoglalva.

Ez most biztosan jobb volt, mint az eddigiek! Legalábbis nagyon reménykedett benne, hiszen mindent beleadott. Úgy futott, mintha az élete múlt volna rajta, mennyire gyors. Azonban az ő szemei előtt nem a szalagos célvonal lebegett, ó, nem... Két kitárt, izmos kart képzelt oda, melyek csak rá várnak, hogy közrezárhassák és ne eresszék soha többé. Furcsa egy gondolat, nem igaz?

Taehyung maga sem értette, miért vágyja ezt; hiszen egyrészt valószínűtlen volt az egész, másrészt pedig mégiscsak egy férfiról volt szó. Biztosan a fáradtság, most is ezzel nyugtatta magát, pedig valahol belül pontosan tudta, ennél azért jóval többről van szó.

- Egészen jó...

Jungkook hangja szürke volt és érdektelen. A fiú természetesen ismét jóval megugrotta az aktuális mércét, őt azonban mégsem árasztotta el a büszkeség. Sokkal inkább bosszantotta, nyugtalanította a dolog. Most még nagy lehetett a szája, de mi lesz, ha Taehyung egyszer rákérdez, miért nem áll még készen. Mit fog mondani neki? Az idősebb nem zakkant, tisztában kell lennie a saját feljődésével és azzal, hogy kezdi súrolni azt a bizonyos határt, amelyen túl élesben történnek a dolgok.

- Egészen jó? - kérdezett vissza csalódottan az alacsonyabb.

Szemei csalódottan bámultak Jungkookra, s ösztönösen várták a magyarázatot, amelyet a másik nem adott meg természetesen. Mit is várt? Jeon Jeong Guk nem az az ember... Ha egyáltalán annak mondható. Végülis Taehyung semmi emberit nem látott benne az első pár nap óta, sosem mutatott igazi érzelmet előtte, a fájdalomra nem is reagált, s beszélni is csak akkor beszélt hozzá, mikor muszáj volt. Olyan volt, mint egy hideg kőszobor, egy vámpír, aki szinte némasági fogadalmat tett.

- Valami nem világos, kölyök? - húzódott följebb a szépen ívelt, fekete szemöldök számonkérően.

Pár pillanatig egymásba kapcsolódott tekintetük, de Taehyung haragja hamar feladta a harcot a fiatalabb lenéző szemeivel szemben. Esélye sem volt ellenük, a fekete íriszek bármikor képesek voltak elnémítani őt, amennyire és ameddig csak a maknae akarta. Igazságtalanság.

- De, minden világos... - hajtotta le megadóan fejét, halkan válaszolva.

- Reméltem is... Mára elég volt ennyi a futásból, a ház körül is van ám munka!

Az idősebb halkan felsóhajtott. Nem szeretett takarítani, mosni, főzni, hiszen lányos munka volt és nem mellesleg rémesen unalmas. Mióta bekerült a csapatba, rá hárultak ezek a feladatok, s érdekes módon mindig akkor, mikor a többiek a ,,fontos" dolgokat vitatták meg. Taehyung pedig akarva-akaratlanul, de úgy érezte, direkt hagyják ki ezekből a beszélgetésekből.

Nem is állt olyan messze az igazságtól, azonban ez nagyrészt egy bizonyos embernek volt köszönhető. Jungkook és Jimin között rendszeresen lángoltak föl viták a barnahajú ügyében, hogy készen áll-e már megérteni a munkájukat vagy sem. Eddig mindig a legfiatalabb szava volt a döntő, de ki tudja mit tartogat a holnap.

Taehyung jelen pillanatban azonban csak egyetlen dologban volt biztos, mégpedig abban, hogy mai napja a kövér unalom társaságában fog telni, egyes-egyedül.

- Indulj már, őzike!

Néma csönd. Micsoda? A barna szemek értetlenkedve, megrökönyödötten pillantottak az ében tincsek irányába. Őzike? Nem is tudta értelmezni a megszólítást hirtelenjében, annyira meglepődött. A fiatalabb aggatott már rá frappáns gúnyneveket, ez azonban most egyáltalán nem hatott annak. Nem kritizálta testi vagy szellemi adottságait, viselkedését és beszédstílusát, inkább hatott kedves kis megjegyzésként a fiúra, mintsem sértésnek intézve.