Lángolj! *VKook/TaeKook*

XXIII.

Hogy nem helyénvaló?

Jungkook pontosan tudta, mégsem érdekelte a dolog. Most az egyszer nem... Élni akart, a maga ura lenni és eleget tenni minden hirtelen fellángoló, bűnös vágyának. Ebben a pillanatban pedig Taehyungra vágyott mindennél jobban. Érezni akarta a közelségét, hallani szívének dobbanását, s megízlelni ajkait. Hiába látta az idősebb szemeiben a rettegést, nem állt le, sőt egyenesen kihasználta a másik tehetetlenségét. 

A barnahajút eloldozhatatlan láncként béklyózták meg a hátára simító kezek, melyek közül az egyik szépen lassan, kígyóként kezdett felkúszni nyakához, s simított nedves tincsei közé. 

- N-ne... - hagyta el száját egy reszketeg sóhaj a kellemetlen borzongás miatt, mely fel-alá futkosott egész testén. 

Az éjsötét íriszek éhesen villantak fel, s Taehyung még pont elkapta a pillanatot, mikor a fiatalabb lehunyta szemeit, ezzel meghozva végleges döntését.

- De igen... - suttogta a maknae, kiszáradt ajkaira hajolva.

Nem várta meg a fiú reakcióját, nemes egyszerűséggel elvette, amit akart. Hiszen ez volt ő, a tolvaj, a gyilkos, a rettegett szörnyeteg.

A két fiatal bűnös csókban forrt össze a fák rejtekében, mely hosszú és fájdalmas volt, akár maga a halál. Jéghideg ajkaiknak táncába mindkettejük lelke beleremegett. A feketehajú minden pillanattal egyre mélyebben döfte a kést Taehyung szívébe, s hagyott begyógyíthatlan sebet maga után. Olyan dolgot lopott el a fiútól, melyet az már soha nem kaphatott vissza többé. Ilyen bűnre nem volt bocsánat, s ezt ő is tudta. 

A levegő megfagyott körülöttük, a másodpercek éveknek tűntek hirtelen. A barnahajú gyomra minduntalan görcsbe rándult, s alig kapott levegőt a megilletődöttségtől. Nem élvezte a helyzetet, kétségbeesetten akart szabadulni a maknae karjai közül, azonban képtelen volt elég erőt gyűjteni hozzá. Mint mindig, most is túl gyenge volt és nem értett semmit. Nem értette Jungkookot, nem értette a történéseket, de még önmagát sem.

Miért nem ellenkezett, mikor pontosan tudta, a másik nem szerelemből teszi ezt vele? Miért hagyta neki mégis, hogy játszadozzon vele? Hiszen játék volt az egész, egy kegyetlen gyilkos játéka, ahonnan lehetetlennek bizonyult megszökni számára ebben a pillanatban. Legalábbis Taehyung így érezte.

Azonban félig volt csak igaza.

Az ónix tincsek gazdáját valami olyan dolog hajtotta, ami több volt puszta testi vágynál. Az idősebbel ellentétben ő mindennél jobban élvezte a csókot. Szívét megannyi szürke, sötét év után először árasztotta el melegség. S valóban nem szerelemből tette, de nem is szórakozásból.

Mohón falta az alacsonyabb mézédes ajkait, s úgy ölelte magához annak törékeny, reszkető testét, mint aki soha többé nem akarja elengedni a fiút. Boldog volt, rettentően boldog, ám ez az elsöprő eufória teljesen elfeledtette vele, mit is művelt valójában.

Jungkook csak akkor eszmélt rá mit tett, mikor bőrét Taehyung könnyei perzselték fel hirtelen. S abban a pillanatban a penge, melyet eddig az idősebb szívében forgatott, kíméletlenül döfte át sajátját is. Fekete szemei soha nem látott kétségbeeséssel pattantak fel, s olyannyira megszédült a fiú kipirosodott arcát látva, hogy egy szempillantás erejére teljesen el is veszítette a kontrollt teste felett és hátrálni kényszerült.

A korábbi felszabadultságnak már nyoma sem volt, s a helyére kínzó, ólomnehéz bűntudat költözött. Csak sápadtan nézte a könnybe lábadt íriszeket, miközben térdei bele-beleremegtek a látványba. A szégyen, melyet Taehyung megalázásakor, bántásakor szokott érezni, semmi volt a mostanihoz képest.