Lángolj! *VKook/TaeKook*

XVII.

Hűvös szellő söpörte végig az évek alatt kitaposott földet, lágyan túrva a barna tincsek közé, melyek útját állták. A por sötétvörös színben pompázott a lassan alvadó vértől a fiú lábai alatt, s arcát könnyekkel feláztatott sár mocskolta be fölül. Egyik karja szorosan teste mellett, a másikkal mintha mászni próbált volna, behajlítva feküdt a piszokban. Első pillantásra úgy tűnhetett, kimúlt szegény pára, azonban nem így volt. Csupán elfáradt, s ereje teljesen elhagyva testét lökte az álmok szakadékába. A saját verítékében, vérében, könnyeiben aludt el, mert senki nem segítette föl.

Halk roppanás hallatszott az út mellől,  csontok apró roppanása. Ismerős ujjak szorultak ökölbe, elfojtva gazdájuk fellángoló indulatait. A fiú ott állt nem messze végig, az árnyékban, ahová tartozott. Órák óta figyelte, őrizte Taehyungot, várta a pillanatot, mikor a fiú majd újra talpraáll, azonban türelme kezdett fogyni.

Túl szép volt... Még így is, véresen és mocskosan is gyönyörűnek találta őt, cseszettül annak. S e bűnös gondolat sehogy nem akarta békén hagyni elméjét, fittyet hányva Jungkook elhatározására, minden szabályára. Szemeit képtelen volt elszakítani róla, akárhogy próbálkozott. Már most, az első alkalom alatt is többször megingott hite mindennek szükségességével kapcsolatban, de nagy nehezen sikerült elcsendesítenie háborgó elméjét. Hiszen ezt végülis a fiú érdekében is tette valamilyen szinten...

Hiszen egy gyilkos volt, akit az emberek általában kivétel nélkül féltek. Veszélyben lett volna mellette... Akkor ő mégis miért nem rettegte, huh? Miben volt ő más, miben volt különb a többinél?! Jungkook képtelen volt megfejteni, ez pedig haragot keltett benne. Sosem volt az érzelmek nagymestere, de nem is akart azzá válni. Tudta, ok nélkül lett mérges Taehyungra, amiért nem értette a fiú viselkedését, szavait, pillantásait, de ezért nyilvánvalóan nem ő volt az, akit büntetnie kellett.

- A rohadt életbe...! - csikorgatta meg fogait vészjóslóan.

Olyan erővel lökte el magát az árnyékadó fától, mintha ki akarná dönteni azt; s az elszáradt levelek egyesével hullottak a mélybe a rezgő ágakról. Egyikük egyenesen az ébenfekete tincsekben kapaszkodott meg, kétségbeesett potyautasként. Élete azonban nem tartott sokáig, a hosszú ujjak kegyetlenül tépték ki helyéről szegényt, s egy pillanat alatt morzsolták porrá szikkadt testét. Jungkook indulatait semmi nem tudta csillapítani ebben a pillanatban, még az idősebb szemmel látható nyomorúsága sem. Bosszantotta, hogy nem adja föl, hogy még mindig lélegzik. Miért nem tűnik már el...?!

Csizmája hangosan dobbant a száraz talajon, ahogy egyenesen Taehyung irányába lépdelt. Elméje elborult a haragtól és tehetetlenségtől, fekete szemei dühösen villantak meg. Úgy trappolt a védtelen felé, akár egy felbőszült vadállat zsákmányáért. S mikor elé ért, az izmos végtag magasra emelkedett, árnyékot vetve a könnyes arcra, a maknae lesújtani készült. Képtelen volt gondolkozni,  máris ösztönből lendítette felé lábát, hogy újabb sebet okozhasson a vérző szíven.

- Hol rontottam el...?

Taehyung szomorkás hangja úgy csengte be füleit, mintha az egyenesen mellőle beszélt volna, s hirtelen minden kitisztult a fiú előtt. Csizmája megállt a levegőben, pár centiméterre a hófehér bőrtől és nem mozdult előrébb. Amit cselekedni készült, az nem volt helyénvaló...

Az ónix szemek szégyenkezve csillantak egy pillanatra, mielőtt lábait lassan egymás mellé rakta volna újra. Ajkai szorosan zárultak össze, visszagondolva arra, amit tenni akart. Taehyung kérdése teljesen jogos volt. Nem ő rontotta el, ezt azonban nem mondhatta el neki. Ahhoz túl büszke volt...

- Így kell lennie - sóhajtotta az ég felé nézve.

Neki is fájt. Ő sem akarta.
Azonban vannak dolgok, amikről nem mi döntünk, ez pedig pontosan ilyen volt. Az ég és a föld sosem válhat eggyé, örökké nyújtózkodhatnak, mégsem fognak összeérni. A sorsot pedig senki nem változtathatja meg erővel...