Lángolj! *VKook/TaeKook*

III.

A sovány fiú nem először nem értette saját érzéseit. A rejtélyes megmentő képes volt megdobogtatni az erőtlen, fiatal szívet. Taehyung egészen biztos volt abban, hogy ezekre a mondatokra még sokáig emlékezni fog.

Nagyot sóhajtott és kezeire támaszkodva próbált felemelkedni a porból. Csontos ujjai azonban valami hideget és keményet tapintottak a földön. Amikor összeráncolt szemöldökkel tenyere alá vezette tekintetét, nem akart hinni a szemének.

Egy fémérme hevert ujjai között...

Taehyung erősen megrázta a fejét. Nem lehet, egészen biztosan álmodik. Reménykedve nyitotta ki íriszeit, hátha csak annyira éhes, hogy már hallucinál is. De nem képzelődött, az aprópénz továbbra is ott csillogott előtte.

Nem értette mi, vagy hogyan történt. De a szívében úrrá lett a boldogság forró érzése. Ennyi pénzért legalább egy hétre elegendő ételt tud szerezni. És végre neki is jut a betevő falatból, nem kell éheznie. Nagyon régen volt ennyire lelkes, talán gyermekként utoljára... Már nem is emlékezett rá.

El kellett teljen pár perc, amíg remegő ujjaival az érme után mert nyúlni. Annyira idegen volt kezének a hideg korong érzése, hogy majdnem visszaejtette a földre.

Közben agyában csak úgy cikáztak az emlékek. Gondolatai nem tudtak elszakadni attól a mély orgánumtól és a rejtélyes pénztől. Szépen lassan összekötötte fejében a dolgokat.

Szemei nagyra tágultak és ösztönösen pillantott abba az irányba, ahol a férfi az imént eltűnt. Mostmár egészen biztos volt benne, hogy tőle származik a hatalmas segítség.

Fogalma sem volt a köpenyes alak kilétéről, mégis végtelenül hálás volt neki. Nem tudta, hogy szánalomból vagy együttérzésből tette e, de megtette... És Taehyungnak csak ez számított.

Pontosan ilyennek képzelt el egy hőst.

Az idegenre tökéletesen illett a jelző. Édesanyja harcosait vélte felfedezni benne, nem talált különbséget sehol. A tiszta dominancia, amely a megjelenéséből sugárzott és a láthatatlan segítség, amit nyújtott neki... Kezdte megérteni miért is dobogott olyannyira szíve a mellkasában.

Észre sem vette és már ő is fordult be az utcasarkon, a titkos hős példáját követve. Ahogy bevette a kanyart, egy pillanatra megállt az úton és fejét az ég felé emelte. Bárki elment volna mellette, úgy hihette imádkozik. De Taehyung sosem hitt holmi istenekben, sőt meg volt győződve arról, hogy nem is léteznek. Hogyha valóban lennének, akkor nem szenvednének az emberek, nem igaz? 

Szemeit lehunyta és nagyot szippantott a reggeli, friss levegőből. Ahogy az oxigén végigáramlott légcsövén, hónapok óta először felszabadultnak érezte magát. Kiszáradt ajkait megnedvesítette, miközben kinyújtóztatta sajgó tagjait.

- Köszönöm neked... - suttogta halvány mosollyal az arcán.

Kicsit fájt a szíve, amiért nem tudta akkor megköszönni az idegen jótettét, így lelkiismerete valamennyire megnyugodott, ahogy kiejtette a hálálkodó szavakat. Még ha nem is hallhatta az akinek címezte.

Pár pillanatot még szentelt gondolatai rendezésére, majd továbbindult úticélja felé. Lábai továbbra is fájtak minden egyes lépésnél, de ezúttal figyelmen kívül tudta hagyni őket. Olyan lelkesedéssel igyekezett a házak között, akár egy kisgyermek.

Az emberek jól ismerték már ezen a környéken, kíváncsi szemek szegeződtek rá minden felől.  Mindenkit érdekelt, mitől ennyire vidám, mikor évek óta a semmin élnek. A fejek utánafordultak és végigmérték a fiút. Taehyung felhőtlen boldogsága olyannyira kábítóan hatott rá, hogy nem is vette észre néhány tekintetben a sötétséget...

Remegő térdekkel, a pénzérmét mellkasához szorítva állt be az utolsó várakpzó mögé a pékség előtt kígyózó hosszú sorba. Az érzés, hogy nemsokára friss kenyeret tarthat a kezében a száraz fűrészpor helyett egyszerűen felemésztette józan ítélőképességét. Hevesen dobogó szívvel pillantott újra és újra a tenyerében rejtőző érmére, félt hogy egyszercsak eltűnik ujjai közül. 

Ahogy az idő telt, úgy fogyatkoztak meg előtte a várakozók. Ahogy az utolsó is megkapta, amiért jött és Taehyung került sorra, egész lényében reszketve lépett a pult elé. A friss péksütemények illata úgy hatott rá, mint a legerősebb drog és képtelen volt megszólalni. Fejében már előre eltervezte mit és hogyan fog kérni, ajkai azonban cserben hagyták. 

Remegve emelte fel kezeit, izmai megfeszűltek, ahogy kínyújtotta karját és a pultra rakta a féltve őrzött pénzt. Az eladó fél szemmel felpillantott rá a pult mögül és szemei gonoszan csillantak meg.

- Lám-lám...Ki nem tévedt ma ide kenyérért! Megtanultál végre lopni? - vigyorodott el, miközben ujjai ádáz kobraként indultak meg az értékes fém után, liszes markába zárva azt.

Taehyung kétségbeesetten pislogott, szemeiben rémület csillant. Egész testében rázkódott az ijedtségtől, mégsem tudott egy árva hangot sem kinyögni. Hogy ő lopta volna? Már csak a gondolat is nevetségesnek tűnt számára, képtelen lett lett volna ilyesmire.

Hevesen rázta meg a fejét, reménykedve abban, hogy a pultos megkönyörül rajta. Naiv volt, ezt ő is tudta...

- Ezt megtartom... - köpte a remegő fiú arcába a megalázó szavakat, miközben felmutatta neki a sokat jelentő fémérmét - Most pedig takarodj!

Taehyung erősen összerezzent a durva szavakra. Nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhet vele. Szemeibe krokodikkönnyek gyűltek, elhomályosítva kétségbeesett tekintetét. Tehetetlenül hajtotta le a fejét, miközben a sós cseppek végigfolytak arcán. Hallotta az eladó kegyetlen nevetését, majd azt is, ahogy a torkán akad a szó.

A fiú színtisztán érezte a levegőben szétáradó félelmet. Ez azonban ezúttal nem tőle származott. A fojtogató csönd, amely ködként borult rájuk egyre sűrűbb lett. Taehyung ekkor már tudta...

Az fagyos aura a háta mögött állóból áradt. Nem tudta megfogalmazni miért, de ismerős volt neki. Azonban ezúttal sokkal erősebb volt a kisugárzás, olyannyira, hogy nem volt képes parancsolni halálfélelmének. Egész testében reszketett.

- Add meg neki, amire szüksége van... - a mély hang utasítása olyan erőteljes volt, hogy Taehyung azt hitte menten összeesik tőle.

Fiatal szíve a torka legtetejében dobogott, nem mert hátra pillantani. Olyan közel volt hozzá, hogy ahogy az idegen kifújta a forró levegőt, Taehyung nyakán felálltak az apró, láthatatlan szőrszálak. Hiába nem neki intézte szavait, ő úgyis félt tőle.

Sziasztok! A LEGJOBB helyen hagytam abba, nem igaz? Nos, most hogy így kiéltem szadista hajlamaimat megkérdezem, hogy tetszett a rész? Hogyha szeretnétek mielőbbi folytatást, akkor kérlek csillagozzatok és KOMMENTBEN ÍRJÁTOK MEG A VÉLEMÉNYETEKET!

Köszönöm,
Shiro~chan