Lángolj! *VKook/TaeKook*

XXVI.

- Yoongi! Yoongi! Hallasz engem?

Jimin kétségbeesetten szorította tenyerét az apró, mégis rettenetesen vérző sebre, szüntelenül az idősebbet szólongatva. Könnyein keresztül alig látott valamit a jól ismert, sápadt arcból, mi annyira kedves volt szívének. Nem tudta, mit tegyen, hogyan segíthetett volna a másikon, s szinte érezte, ahogy lehetőségei másodpercről másodpercre fogytak, az irányítás csúszott ki kezei közül.

- Taehyung, segíts neki! Kössétek be valahogy, szorítsátok el az eret! - kiáltotta a maknae, túlharsogva saját pisztolylövéseinek hangját.

Nagyon hamarosan el kellett tűnniük a helyszínről, hogyha élve meg akarták úszni a dolgot, Jungkook nem tudta a végtelenségig fedezni őket, s már most a sokadik töltény hullott lábai elé. Nem várhatták meg a kellemetlen meglepetést, mikor a tár egyszer csak kiürült, ők pedig fegyver nélkül maradtak. A seb súlyos volt, Yoongi pedig láthatóan eszméletlen, nekik mégis muszáj volt menniük.

Az ónix íriszek futva pillantottak hátra a falfehér, maga elé meredő Taehyungra, s gazdájuk halk pisszegéssel próbálta visszarántani a fiút a valóságba. Amint tekintete összetalálkozott az alacsonyabbéval, aprót biccentett Jimin felé, majd mikor látta, hogy a barna szemek ismét élettel telve csillogtak, megkönnyebbülten fordult vissza saját dolgához.

Taehyung reszketve, erőtlenül térdelt a legalacsonyabb mellé, szíve majd megszakadt Jimin keserves sírásának hallatán, s torka összeszorult, ahogy végignézett az óriási vérfolton. Tennie kellett valamit, valamit, amivel segíthetett mindannyiukon. Szükségük volt rá, Kim Taehyungra.

S ezegyszer ő lehetett a hős, aki segített, aki ott volt a bajban.

Kapkodva tépett le csíkokat kölcsön kapott ruhából, majd óvatosan lefeszítette Jimin összevérezett, remegő kezeit. Az egyik anyagdarabot összehajtogatta, s a sebre szorította, míg szabad karjával Yoongi háta alá nyúlt, s amilyen gyorsan csak tudta, körbetekerte a fiún a másik szövetet, szorosan mekötve azt a sérülés fölött.

- Ez nem lesz elég, kell még... - mormogta, miközben már szaggatta is le a következő sávot.

- Yoongi, kérlek... - hajolt közelebb a másik - Ne játssz velem ilyesmit!

Jimin izzadtságtól összetapadt tincsei súrolták a sápadt arcot, apró ujjai vörös nyomokat hagytak az idősebb jéghideg bőrén, ahogy próbált életet lehelni a földön fekvőbe. Nem hagyhatta magára egy ilyen helyzetben, hol volt most az a szemtelen, törhetetlen Suga, akit ismert?

- Gyere vissza, gyere vissza, gyere vissza, gyere vissza... - kántálta kétsébeesetten, könnyeit nyelve.

- Mennünk kell!

Jungkook idegesen vágta földhöz a használhatatlanná vált fegyvert, s hátát a kemény, piszkos falnak döntve vett nagy levegőt. Ennyit tehettek, többet nem. Tisztában volt azzal, hogy Jimin soha nem hagyta volna hátra társát, még a halálba is elkísérte volna, s ha megpróbálta meggyőzni, csak az idejét vesztegette.

- Gyerünk, nem hagyhatsz itt... Nem csinálhatod ezt velem...

A fiú mintha meg sem hallotta volna a fekete hajú szavait, csak suttogott tovább hyungja ajkaira, apró kezével szorosan markolva annak átvérzett felsőjét.

- Jimin... - tette barátja hátára kezét Taehyung.

- Nem! Nem hagyom itt meghalni!  Induljatok, nem megyek el nélküle!

Ahogy a vörös, duzzadt ajkak az utolsó szót is megformálták, gazdájuk egy pillanatra megdermedt, kisírt szemeit nagyra nyitotta, s hitetlenkedve pillantott le a sápadt, csontos ujjakra, mik lassan övéi közé csúsztak.