Lángolj! *VKook/TaeKook*

XIV.

Nap...
Ez a hatalmas, vérvörös óriás már a kezdetektől fogva figyelemmel kíséri az emberiséget. Látta nemzetek szélsebes felemelkedését, majd hirtelen rombadőlését. Ott volt, mikor egy csecsemő a világra jött, s akkor is, mikor holttestét eltemették. Örök körforgásban, felkelt és lenyugodott, felkelt és lenyugodott. Így működik a mi társadalmunk is, az emberek jönnek, mennek, akárcsak a napok.

Egyszer viszont minden végetér, s abban a szép pillanatban, ahogy kialszik majd az öröknek hitt fény, valami egészen más veszi kezdetét...

Hajnal volt. A fák tikkadt levelein apró potyautasként heverésztek a csillogó-villogó harmatcseppek, s ahogy a korai szél meglegyintette őket,  reszketve hullottak alá a mélységbe. Távolról kétségbeesett csivitelés hallatszott, egy elveszett madárka hívta párját szüntelenül. De hiába, szegény pára nem tudhatta, mi történt az éjjel, hogy hőn szeretett társa miért nem válaszol neki már soha többé...

Fönt, a sárgás, bíboros, kékes végeláthatatlan pocsolyán bágyadtan úsztak arrébb a puha, fehér bárányfelhők. A világ még csak most kezdett ébredezni sötét álmából.

A végtelen égbolt alatt az utcák porát csak két pár koszos cipő zavarta fel az egész városban. Egyiküket köpeny takarta, míg a másik hófehér bőre szikrázva verte vissza a párás ködön átszűrődő napsugarakat. Az elől haladó csuklyája alól kilibbenő  koromfekete, matt tincsek szöges ellentétei voltak a csillogó barna fürtöknek. Mintha pokol és a mennyország egy-egy szülöttje ballagott volna egymás után szótlanul.

Taehyung megigézve vezette végig pillantását a széles vállakon, a kidolgozott háton, melyet most ugyan ruha fedett, de a fiú képzeletében ki tudta egészíteni a képet a sebhelyes bőrrel, s a megfeszülő izmokkal. Lenyűgözte minden, ami csak a maknae lényéhez kapcsolódott.

Ezzel az ónix szemek tulajdonosa is így volt. Így utólag már maga sem tudta, miért ment bele ebbe az egészbe. Hiszen egyértelmű volt, miszerint az égvilágon semmi haszna nem származott belőle. Természetesen azon kívül, hogy közelebb kerülhetett ideiglenes ,,tanítványához". Persze ezt még magának sem ismerte volna be soha, de titkon ebben reménykedett...

- Erre... - tűnt el az egyik kisutcában hirtelen a magasabb.

Taehyung úgy loholt utána, akár egy ragaszkodó kiskutya, s egészen mélyen úgy is érezte magát. A kolonc, aki mindenkinek csak a terhére van.

A maknae lépései egyre gyorsultak, ott akart lenni, mire a Nap teljesen kibújik a horizont rejtekéből. Egyik kanyart követte a másik, s szegény újonc azt sem tudta már lassan, melyik irányból jöttek egyáltalán.

- Itt fel! - fékezett le a feketehajú minden előjel nélkül, minek következtében Taehyung kis híján lefejelte az előtte álló hátát.

Fel?... A két fiú útjában egy hatalmas ház állt, több lakásos. A falakról valószínűleg már évek, ha nem évtizedek óta pattogzott le az olcsó festék, s úgy tornyosult föléjük, akár egy bőrét levedlő óriáskígyó. Csiszolt ablakait néhol hosszú, szabálytalan törésvonalak díszítették, már ahol egyáltalán volt üveg a fakeretben.

Egy nyomortanya a sok közül; futott át az idősebb gondolatain. Hűvös borzongás járt végig gerince mentén, ahogy az emberekre gondolt, akiknek itt jutott hely az életben. Sajnálta őket, azonban egy pillanatig irigység is csillant a szemeiben. Neki még ennyi sem jutott ezidáig...

El kellett kapnia tekintetét az összeomlás közelében álló épületről, barna íriszeit már égették a forró könnyek. Oldalrapillantott volna, de már senki nem állt a köpenyes hűlt helyén.