Lángolj! *VKook/TaeKook*

II.

  A halk becézés azonnal megütötte a fiú fülét és hamis mosolyt csalva az arcára fordult megmaradt szülőjéhez.  

- Hogy érzed magad, mama?

Ahogy fáradt tekintetét végigvezette édesanyja törékeny valóján, talán még az eddiginél is rosszabbul érezte magát. A sovány nő szemeiben már csak halványan pislákolt az élet szikrája. Ősz szálakkal tűzdelt tincsei csimbókosan tapadtak beesett arcához, miközben fejét erőtlenül fia felé fordította.

- Így, hogy visszajöttél, máris jobban... - mosolyodott el kedvesen a nő.

Taehyungnak fogalma sem volt, honnan van ereje mosolyogni. Jól tudta édesanyja mennyire szenved a nincstelenségtől... Nem volt már fiatal, ráncosodó, csontos kézfeje is erről árulkodott. De nem csak kívülről volt rossz állapotban, az elméje is megfáradt a sok sanyarúságtól.

A fiú lassan, odafigyelve, hogy még véletlenül se szisszenjen fel a fájdalomtól lépett közelebb a gyenge nőhöz. Sajgó izmai szinte szétszakadtak, amikor guggolásra kényszerítette őket. Arcán azonban nyoma sem volt a kínnak, egyedül fénytelen, éjfekete tekintete nyújtott betekintést lelke mélyébe. Hosszú, vékony ujjai óvatosan cirógatták meg anyukája puha bőrét, aki kimerült sóhajjal simult gyermeke érintésébe. Taehyung másik keze közben ruhája egyetlen zsebében kutatott az aznapi szerzemény után. Ahogy megtapintotta, amit keresett tétovázás nélkül húzta elő a túlélést jelentő ételt. Már ha azt a száraz kiflicsücsköt és ráncos, barna almát annak lehetett nevezni...

A nő szemei egy pillanatra mintha életre kaptak volna az élelem láttán, ami a fiúnak is feltűnt. A kevéske szerzeményt gondolkodás nélkül ejtette édesanyja remegő kezeibe, aki kis idő után ráemelte csillogó tekintetét. Taehyung biztatóan bólintott felé, hogy nyugodtan megeheti. 

Arcát sietve elfordította, miközben nagyot nyelt. Tudta, hogyha meglátja akár azt a száraz kiflidarabot is, hasa azonnal korogni kezd. Akkor pedig édesanyja elfelezi az adagot. Még így is hazudnia kellett neki arról, hogy evett ma valamit.

Nem hagyhatta, hogy az egyetlen szerette még jobban legyengüljön. Így is félő volt, hogy már nem húzza sokáig. Taehyung torka már csak a gondolattól is összeszorult, hogy egyedül marad ebben a kegyetlen világban. Az nem történhetett meg... Akkor ő maga vetett volna véget a saját életének.

- Ez jól esett... Köszönöm, kincsem! - sóhajtott fel hálásan a fiú gondolataiban szereplő személy.

- Egészségedre mama, holnap is megpróbálok szerezni valamit... - ígérte Taehyung a szinte lehetetlent.

Minden egyes nap reggelén kivonszolta magát a pajtából, hátha megkönyörül rajta valaki. Fel-alá járta az utcákat egy kis megmaradt élelem után. Koldult...

A tehetősebbek sokszor kinevették, megdobálták kővel vagy éppen elkergették, míg a hasonló anyagi helyzetben élők csak sajnálkozva mentek el mellette. Taehyung szívből gyűlölte a mostani életét. És a nyomorúságára csak egyetlen egy indokot tudott találni, méghozzá azokat a bizonyos ,,nép hőseit". Akiket édesanyja olyannyira istenített neki, de amikor tényleg szükség lett volna rájuk, akkor bezzeg nem voltak sehol.

A fiúban az évek alatt felgyülemlett harag és elkeseredettség szinte vérszomjjá csapott át. Azonban gyenge volt mindenhez... Hiába a keserű sors, belül jól tudta, hogyha arra kerülne a sor, sosem tudna megölni egy embert. Lehet, hogy az ereje kicsi volt, de a szíve hatalmas... És ez a szív, ha nem is olyan hevesen, de dobogott még... Édesanyjáért, az egyetlen emberért, akit tiszta szívéből szeretett.

Gondolataiból felébredve halk szuszogásra lett figyelmes. Tekintete kíváncsian levándorolt a fejét vállán pihentető személyre. Anyukája gyönyörű volt, mikor elnyomta az álom. A mély, szenvedés okozta barázdák kisimultak ilyenkor homlokán. Hosszú, sötét szempillái pedig igazán kiemelték szépségét.

A mély, nyomasztó csönd, amely a pajtára telepedett apránként elbódította a fiatal fiút. Az ő szemhéjai is szépen lassan leereszkedtek, miközben fokozatosan átlépett a valóságból kivezető ajtón.

Ez a hely volt az egyetlen, ahol szeretetett tartózkodni. Itt nem zavarhatta senki és semmi, az volt, aki akart lenni.

Aznap éjszaka viszont nem voltak nyugalmas álmai...

- Apa!! - pattantak ki szemei, miközben verejtékezve szorította meg édesanyja kezét.

A nő is felébredt az ordításra és megértően állta a fiú riadt tekintetét. Neki is sokszor voltak hasonló rémálmai. Nincs is annál rosszabb, mint amikor az ember újra és újra átéli azt az eseményt, amit legszívesebben semmissé tenne, az anyai szív jól tudta ezt.

Taehyung azonban nem akarta megmutatni a nyílvánvaló gyengeségét szülőjének. Nem akart másnak fájdalmat okozni a sajátjával. Ígyhát lihegve küzdötte fel magát állóhelyzetbe, kibontakozva édesanyja meleg karjai közül. Homlokán vékony patakokban folyt le az izzadtság és térdei még mindig remegtek a látottaktól, miközben dübörgő szíve is ki akart ugrani a helyéről.

- Ideje indulnom... - motyogta száraz ajkakkak, direkt kerülve anyja tekintetét.

- Visszavárlak - érkezett a halk, mégis gondoskodó válasz.

A fiú aprót bólintva igyekezett ki az utcára. Úgy érezte, ha nem szellőzteti ki a fejét, beleőrül a puszta emlékekbe is. A fájdalomtól bizonytalanná vált járása olyannyira megnehezítette a kiutat, hogy amikor át akart lépni a faajtón, válla fájdalmasat csattant a kemény gerendán. Itt azonban már megcsapta a megnyugvást adó friss levegő és utolsó erejével bezárta maga mögött a kaput.

El akart rohanni a világ elől és soha többé visszatérni...

Lábai összerogytak alatta és nagyot puffanva esett a porba. Az éles kín, amely belülről akarta felemészteni a lelkét egyszerűen nem szűnt meg sehogyan. Elviselhetetlen volt a fiú számára...

- Állj talpra! Csak a gyengék adják föl...

A rideg utasítás villámként jutott el Taehyung füléhez, és a fájdalom kámforként tűnt tova. Egyik pillanatról a másikra. Tágranyílt szemekkel emelte fel tekintetét a hang gazdájára, aki már tovább is indult a földön ülő mellől. Léptei megfontoltak voltak és ijesztőek. Ahogy cipője felkavarta az utca porát, a fiú érezte benne a nyers erőt. Nem volt egy átlagos férfi... Hosszú, súlyos köpenye nem sokkal a föld felett lebegett teste után. Széles vállait pedig egy sötét jelkép díszítette. Csuklyája egészen belógott arca elé, mindent elrejtve a külvilág elől. Taehyung még soha nem látott hozzá foghatót.

Szemeivel addig követte az idegent, amíg csak az be nem fordult az út végén. Ismét egyedül maradt. Most vette csak észre, mennyire hevesen is kezdett verni a szíve. Ez nem ijedtség volt, hanem valami egészen más. Nem tudta megmagyarázni az érzést. A parancsoló hang ott visszhangzott az elméjében. Ez az ember nem nézte le, ő volt a második... Csak a gyengék adják föl, azt mondta...

De hiszen Taehyung gyenge... Legalábbis annak találta magát.

Sziasztok! Itt is lennék a folytatással, nagyon remélem, hogy tetszett. Mostmár lassan be fog lépni a másik főszereplőnk is...(TALÁN már meg is jelent...de csak TALÁN) Hogyha szeretnétek következőt, akkor kérlek csillagozzatok és írjátok meg a véleményeteket róla :D Köszönöm!

Shiro~chan